Hm.

Vajon kész és képes volnék-e tisztán-jó-szívvel-lélekkel a barátnőm gyermekeit gondozni, ellátni, nevelni, tanítani, oktatni, ...stb.? Nem érdekes most ebben a dologban, hogy jelenleg van-e barátnőm, volt-e, vagy van-e kilátásban, és így tovább. És nem is arra gondoltam, hogy megállapodott ember vagyok-e vagy leszek-e hamarosan, biztos lakással, jó jövedelemmel, jó lelkiállapottal, és így tovább. Hanem elviekben, emberileg. Képes volnék-e rá, kész volnék-e elviselni, hogy az illető a barátnőm, ugyanakkor nem én vagyok az élete párja, "csak" a gyerekeit bízza - mert bízhatja(?...!) - rám...? Nem is arra gondoltam, hogy az illető nő valami hozzám-sem-illő, zavaros, hülye, buta, szemét, stb. "picsa" (bocs'), némber, és így tovább.
Sem házas-, sem élettárs, sem barát-, sem havernő, sem szerető, sem kedves, ... Hanem valahol ezek - s a többi hasonló - "között"... Valahol...

Tudom, hogy gyakran és úgymond szívesen morfondírozom ilyen és efféle sajátosan bonyolult, zavarosnak is tekinthető dolgokon. De ha nem élezem ki, nem bonyolítom meg illetve nem "gyalulom le", esetleg nem egyszerűsítem, nem tompítom végletesen a dolgokat, nem tudok rajtuk igazán gondolkodni, azt hiszem.

Ha nem fogom fel az egyszerű bonyolultságát (is), és nem érem fel a bonyolult egyszerűségét (is)... Csak együtt igaziak, valók. Szerintem.