Úton ma a könyvtárba váratlan rossz dolog ötlött eszembe, csak úgy, minden megfelelő előzmény nélkül (előtte az "Olvasásfejlesztés, könyvtárhasználat - kritikus gondolkodás" című valóban remek könyvet olvastam).
Az a bizonyos 15 év, amire utalgatni szoktam, az én saram. 99,99'%+1 szavazat mértékig bizonyosan, legalább.
Mivel nem akartam úgy tenni, mint mások mutatták illetve mondták nekem, úgy meg nem tehettem ("még"?), ahogy én igazán szerettem volna (már csak azért sem, mert, ugye, az említett mások felügyelték, mit tettem, és abban mi lehet(ne) a rossz) - hát lettem ... Mindenféleképpen-semmilyen.
Továbbá mivel az azt megelőző években sem igazán mutatta kis családunk egy összetartó állandó virágzó "család-együttes" képét (lévén pl. apám általában legalább 70-80, ha nem 200... kilométerrel arrébb volt, fizikálisan és/vagy mentálisan), és én meg valahogy (gondolom) "éreztem", hogy hiába tűnik ideálisnak, nem látszik annak, mert az nem is lehet úgy igaz és igazán jó...ezért inkább - valószínűleg - még magamnak is megpróbáltam "elidealizálni" azokat az időket... Vagyis kb. 10 évet "elidealizáltam", további 15-öt "eltus(s)oltam"... és ekkor beütött az összeomlás: kiderült, hogy azért közben mégis léteztem, valahogy. Ez az összeomlás kihordódott, de nem jött világra végül. Abortálódott, abortáltatódott, ... nem tudom meglelni a legjobb kifejezést arra, ami "történt". Azóta pedig pörgök - magam körül... általában látszólag a világ felé, valójában rendszerint visszarántódom magam felé, kezdetben természetesen külsődlegesen, felszínesen, valószínűtlenül, önzően...
Hm.
(Folyt.köv. (Remélem - R.A.))
