Rege Ata Önkéntes Biztosítótársaság
_____Ezt a bejegyzést még tegnap este akartam elkezdeni írni, a
privátnaplómba. De már olyannyira kipörgettem addigra magamból az
összes virágport és nektárt, annyira elszállt minden hasznos energiám
és tennivágyam, hogy bódultan inkább aludni estem. Így nincs e
bejegyzésen előző esti időpont, mint szokott. És mai sem, mert eleve
ide írom be. És mottója sincs, mint szokott. Persze. Először.
Kivételesen.
Ma olvastam valakinél, hogy a Star Wars-ot nézte, más híján. Talán ezért is jutott eszembe, hogy el kéne engednem a saját "sötét oldalamat" egy kicsit. Szintén olvastam, de már régebben és egy könyvben, hogy a szomorúság, a düh és a félelem egyaránt hasznos és jó dolgok, ha az ember fel tudja fogni ezt. A szomorúság megállít, végiggondoltatja az elmúltakat, segít átfutni rajtuk, rendezni a velük kapcsolatosakat, és tapasztalatokat gyűjtve ad erőt. A düh a jelennel kapcsolatos, az azonnali reakciók varázsszereként is lehetne alkalmazni. Szintén segít erőt, energiát, gondolatokat gyűjteni, felpörget, gyors válaszra ösztökélve. A félelem a jövővel kapcsolatos szuperközpont. A jövővel kapcsolatos gondolatokat, érzéseket gyűjtögeti avagy szórja össze, és jó esetben szintén energiabomba, és szintén váratlan aktuális ötletek egész sorának szülőanyja. Az öröm, mint negyedik ilyen "energiagyűjtő", természetesen a mindenkor medicinája.
Nekem pedig segítettek felnyit(tat)ni azt az ajtót, hogy tudtam, tudok érezni szomorúságot, dühöt, félelmet és mindennél jobban örömet is. Igazán, valójában, tényleg; a maga jó helyén, idejében, módján, mértékén (továbbá okával és céljával). Legalábbis a kulcsot a kezembe vétették velem.
Nemhogy a vállamat nem veregettem még meg, sem lázadni nem próbáltam magam "ellen". Sem félni nem féltem még soha magamtól, sem szomorú nem voltam. Tudatos emlékeim szerint, az utóbbi sok-sok évben.
Előtte bizonyosan, ha mást nem tettem, legalább megpróbáltam.
Ó, ha szomorúságom, dühöm, félelmem és örömöm erejét, hasznát újra érezném!
Köszönöm két kedves gyógy- illetve fejlesztő-pedagógus szép ifjú hölgynek ezt a bejegyzést...is.
Bárha nem ismerem őket, és ők sem engem (azt hiszem :-)), és lehet, hogy még a szakmájukat-hivatásukat, -foglalkozásukat is elhibáztam volna imént (bocsánatot kérek érte, ha úgy van! és kérném a helyesebb megjelöléseket!) (ha inkább ráhibáztam volna, akkor arról is jó volna visszajelzés!), de alig néhány óra, nap, hét, hónap ... "ismeretség" után (is) igazán jóleső mosolyt tudtak, tudnak dobni, varázsolni az arcomra. Nem csak arra, ami bőrből és izmokból áll, hanem a bensőre is.
Vajon képes vagyok, leszek, nem csak gyermekien de felnőttként is viszonyulni, közeledni hozzájuk? Is?
Bizonyosan.
(Én így gondolom most és így remélem.)
