Rege Ata Önkéntes Biztosítótársaság
_____Ma jó napom volt eddig.
Nem ugrottam neki senkinek, legalábbis nem rúgdostam agyon szörnyű szeretetem szertelen szórásával. (Aki "jobban ismer", azt mondaná erre: "már megint nincs igazad magadat illetően", továbbá: "másnak veled kapcsolatos dolgairól pedig honnan volna fogalmad, ha ő nem közli veled/fejezi ki neked?" - azt hiszem.) Viszont nekiugrottam az ügyintézésnek, persze. És egy kanyarral kevesebb lett, amellett, hogy más szálon meg egy egész kunkorítással több van jelenleg. Ennek örülök. És teszem tovább, viszem tovább, itt, a gép előtt is. Nincs időm rám... egy ideig még.
Az előbb beszéltek velem az érzelmeimmel kapcsolatban. Arról beszélt egy illető, hogy én valaki vele közös ismerős iránt bizonyos dolgot érzek. Hiába ütöm el - vagy miképp fejezzem ki. Az illető ismerőst ugyan nem ismerem személyesen, és ez kölcsönös éppenséggel. És ugyancsak nem zavar a távolléte sem jelenleg, "épp". Megvannak a maga dolgai bőven. Van, ami az én hozzáadásommal együtt. Nekem is a magaméi. Ha túl vagyunk a jelenlegieken, majd esetleg jelzi, hogy elérhető, és ha én is az leszek, lehetséges, hogy megszólítom, mint korábban is néhányszor, és csevegünk jól s jót. Vagy nem - ha úgy alakul.
Nem mondanám, hogy nem szólítanám meg most.
De félszeg, félresikerült, furcsa próbálkozásnak tartanám az utóbbi óráim után. Jelenleg, amikor ezt beírom ide.
Nem veszem félvállról. Sőt!
Csupán komolyabban veszem magamat és a saját dolgaimat, mint eddig.
Nem nála - saját magamhoz, saját eddigi magamhoz képest komolyabban.
Fontos a véleménye, a léte, a jelenléte, a társasága, a szavai, gondolatai és tettei. Nekem is.
Ez természetes, szerintem - és nekem, legalábbis.
De a távolléte is jó, felszabadító, örömteli.
Ahogy minden jól felfogott távollét, persze.
...Igazán, jóval, sokkal, nagyon. Tényleg...
Tegnap este ledöbbentem magamtól.
Mostanáig hatott, halványulóan.
Ma szeretnék kigyógyulni abból, amitől ledöbbentem és magából a keltődött döbbenetből is.
Magamtól.
Is.
