Rege Ata Önkéntes Biztosítótársaság
_____
Ma... (Vasárnap még.)
Ma volt valamilyen napom.
A fókuszát az alkotta, hogy apám tegnap szólt, hogy na, akkor ma minél korábban elmegyünk (ő, a bátyám és én) uszodába.
A minél korábban-ból mondjuk délután kb. 2-3 óra lett, de meglett. Apám így is úszott... Meg.
Meg én is úgy örültem az egésznek, már előző napon is.
Egyrészt azért, hogy apám újra programot próbál kitalálni és végrehajtani velünk, olyant, amihez még nekünk is fűlhet a fogunk.
Másrészt azért, mert - önző vagyok - eszembe jutott, hogy "megígértem magamnak", hogy uszodába fogok járni. Na, ha nem is járni, de végre "menni" már sikerült, most legalább, ez egyszer.
Harmadrészt, mert ebben az önmagamnak tett ígéretben mindenféle előnye benne volt - szerintem - csak az uszodázásnak is. Sport, erősödés, alaknyerés, ... egészség, ...
... és most az uszodában is "rátettem", megígértem hangosan magamnak - a bátyámnak intézve a szót - , hogy belátható időn belül legalább a medence végéről fejest fogok ugrani, ha nem is még a rajtkövek valamelyikéről. Ezt most itthon egy kicsit tovább finomítottam: előbb legalább a medence széléről... (Hogy többek között miért is "nehéz" ez nekem, olvasható az eddigi írásaim közt, azt hiszem.)
Az uszodában megláttam egy csöppséget. Egy szál pelenkában. A medence egyik végén, az egyik rajtkövön ülve tartotta az apja az ölénél, a lábánál. Néha bele-belelógázta a vízbe is. A kicsi nagyon élvezte, nagyon figyelt, néha egészen kikerekedett szemekkel. Nagyon szeretem az ifjúságot (ideértve az állatok és a növények kicsinyeit is), elmosolyodtam.
Aztán nem sikerült messze annyit (sem) úsznom, mint szerettem volna ("minél többet"). Ugyanis kb. a felénél begörcsölt az egyik lábfejem. A nagyujjam "külön nem mozgatható" része, legalábbis.
Egy keveset még próbálkoztam, néhány hosszal... aztán egészen különös testhelyzetbe görbülve igyekeztem "lassan" a medence széléhez, ott külön még egy séta a "létrák" egyikéhez, kimásztam, és lesétáltam a 80 cm-s medencébe, a bátyámhoz.
Aki pedig ott üldögélt, guggolt, meg még nem tudom, mit csinált, a kismedencében, leginkább a szélénél.
És testi bajára (gerincműtét bizonyos dolgok következményeként) hivatkozva üldögél a kismedencében, és lelki bajára hivatkozva ("elvesztette az akaratát", stb.) nem úszkál, vagyis nem igazán szokása.
Ott, néhány perccel később, tettem fenti "ígéretemet", álmodozásképpen...
Egyébként ott, a kismedencénél is megláttam egy/a kicsit. Itt egy nő lóbáztatta a medence szélénél vagy tartotta állva. A gyerek néha nagyon nekifogott trappolni. Nagyon ment volna valaki után a vízbe, azt hiszem...
Megint elmosolyodtam, amint néztem.
Aztán még visszamentem a nagymedencébe.
Amint elkedztem az egyik "létrán" belemerülni, elég hidegnek tűnt... és eszembe jutott, hogy évekkel korábban ugyanilyen "óvatosan" ereszkedtem bele egy-egy ilyen nagy medence hűvös vizébe. Nem úgy, mint ma is kb. 1-1,5 órával előbb.
Szóval, eszembe jutott a gyermekkorom. Na, nem képekben, csak ebből az érzésből.
Aztán még sikerült néhány hosszt leúsznom. Most már csak az egyik combom fájdult meg, de messze nem úgy és annyira, mint előtte a lábfejem.
De ezután a néhány hossz után már hívott is a bátyám kifelé a medencéből. Annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, hogy én lettem az utolsó, aki kiindul onnan...
A később-délutánom (meg kora-estém) csúcspontja pedig a mise volt, ahová mentem, a templom.
Ott is láttam kicsiket - mármint karon- vagy ott-még-nem-ülőket - és megint mosolyogtam. És a mise mondanivalóján is, az első énektől az utolsóig.
Megerősített.
Örümömben és komolyságomban.
Most meg dolgozom a hétfő napközbenem előkészítésén.
Még volt ma (vasárnap még, amikor ezt a blogbejegyzést kezdtem) egyéb is, de az nem ilyen nagy hatókörű és mély élmény volt. Csak jó vagy kellemetlen. De az sem annyira.
Lehet, hogy majd mesélek... még... :-)
Boldog hétfőt! :-)
