Ma anyámmal kint voltam anyai felmenőinek budafoki sírjánál. Valami szokatlan volt. Nem a sok növény, nem a fagyal- és egyéb bokrok, giz-gazok. Valami egészen más volt. Aztán felnéztem az égre, ahogy évekkel ezelőtt egyszer... És NEM láttam valamit.
Lefűrészeltek egy fát.
A törzse áll, az egykori elágazásai tövüknél csonkák.
Szomorú vagyok, mindahányszor eszembe jut.
Évekkel ezelőtt nagyon jó, különös, különleges hangulatom kerekedett, ugyanilyenkor, mindenszentek környékén, temetőlátogatáskor, felpillantva az ég felé.
Meglátva a még fent levő leveleket és meglátva a már lehullottakat.
Elárulhatom, hogy a Zsivágó doktor temetői jelenete jutott eszembe.
Különös-furcsa-kellemes hangulatom lett akkor.
És nem lehet többé.
Akkor, volt, annyi.
Ennyi.
Bocsánat, hogy ilyent írok, emiatt szomorkodom.
De...