Részlet a ma elsőként olvasni kezdett könyvből (4.)
"(4. példa)
Ülsz és beszélgetsz. Pontosabban nem is beszélgetsz, hanem csak te beszélsz. Magadról, a bizonytalanságaidról, a sikereidről, a másokhoz való viszonyodról. Hol dicsekszel, hol szerénykedel. Várod a hatást. A másik mosolyog, bólogat, időnként egy jól elhelyezett félmondattal irányít, terelget, egyre intimebb dolgok felé, lelked rejtett zugaiba. Miközben beszélsz, kellemetlen érzés kezd a hatalmába keríteni: "Miért beszélek én neki ezekről a dolgokról? Miért nem hagyom abba? Miért nem mondom neki, hogy nem tartozik rá, miért nem mondom, hogy menjen a pokolba!...?" Belül vívódsz, de csak mondod, mondod, és egyre kutyábbul érzed magad. A másik? Láthatóan egyre elégedettebb. Érthető, hiszen nyerésre áll a játszmája, mert látja, félsz tőle: nem mersz neki NEMet mondani. Tartasz attól, hogy elveszíted a jóindulatát, az együttérző érdeklődését. Félsz, hogy ha azt mondod neki, nem érsz rá most beszélgetni vele, arcára kiül a sértődöttség, ha pedig magyarázni próbálod, hogy nem akartad megsérteni, megint csak magad fogod magyarázni, még zavartabban, még kuszábban. Amikor aztán a másik kimondja, hogy sajnos nem ér rá tovább beszélgetni veled, düh fog el, hogy ő ki merte mondani, méghozzá minden lelki tusa nélkül, szinte mondat közben szakítva félbe téged, amit te nem mertél kimondani - az iránta érzett tapintatból. Harag és szégyen keveredik benned. Úgy érzed magad, mint akit meztelenül közszemlére állítottak ki a piactéren. Pokolba kívánod magadat, pokolba kívánod a másikat, pokolba kívánod az egész világot.
És miért nem mertél NEMet mondani? Ismét csak azért, mert fontosabbnak tartottad megőrizni a másik jóindulatát, mint saját lelki nyugalmadat. Azért, mert hagytad magad manipulálni azáltal, hogy mit fog gondolni rólad a másik, ha azt teszed, amit a legjobb meggyőződésed diktál."