Amikor a nem (is) tetszik...

Hát, de jó... Bár fura... Egy csinos, fiatal lánnyal megbeszéltük, hogy tetszik nekem - mind külsőleg, mind (nem sorolnám a legkevésbé sem  itt fel, neki sem sokat írtam, de eleget) egyéb szempontokból. Ő kifejezte, hogy nyugodtan gondolkodjam tovább ezen, neki egy bizonyos másik úriember inkább nagyon bejön (erre írtam neki, hogy tudom, s hogy nem tőle, nem az illetőtől, nem  mástól, hanem magam tudom, és meg is beszéltük, hogy honnan, miből, és igazat adott a lány), én viszont nagyon jó barátja vagyok (és felkiáltójelek :-)), és (például(?) - R.A.) az őszinteségem nagyon tetszik neki.

Érdekes, hogy örülök annak, hogy egy csinos, fiatal lánnyal megbeszéltük, hogy tetszik, és hogy én "csak" (nem véletlen az idézőjel :-) - R.A.) nagyon jó haverja vagyok, és tiszteli az őszinteségemet (is? - R.A.). Vagyis, hogy egy csinos, fiatal lánytól erőteljes, komoly, kibeszélt "neharagudj, nem (Te)!" reakciót kaptam.

Rossz kérdés (?): Miért tetszik, hogy ilyenformán visszautasítódtam? Miért érzem úgy, hogy jobban örülök annak, hogy nem(et) bólintott? Jobban örülök a részéről is kifejezett (inkább) jó baráti viszonylatnak - vajon mi(k)től?

A választ igazán nekem kell magam számára megtudnom, magamtól. És rémlésem, sejtésem, talán-még nem egészen kifejlett gondolatom van is rá.

De kíváncsi volnék másoké(i)ra is...