Boldog-szomorú...

Nem tudom törölni a blogomat.
Ahhoz szeretném elmenteni minél teljesebben.
A minél teljesebb mentés(e) meg egyelőre nem sikerülhet nekem.
Nem lelkileg (bár úgy sem igazán). Technikailag. "Be kéne vágnom", emlékezetembe kellene "vésnem" esetleg a teljes blogomat, összes kommentjeivel együtt... és annak lenne értelme? Jelenlegi véleményem szerint nem.
És emlékeket kidobni, saját életem történetének valamely immár "kialakult", tulajdonképpen már "szervesült" részét, csak úgy... nem nekem való.
Azok is az én élményeim, azok is velem (is) történtek, azok is én voltam, lettem, vagyok - és leszek.
Azok nélkül nem (sem?) lennék itt, most, így, ... és így tovább.
Ami volt, volt. Már valahogy' nincs, de valahogy' volt. És még lesz is.
Más, másképp, más formában.
Minden pillanat a következő idején már múlt, és minden pillanatom az előző idején még jövő, és a maga idejében pedig jelen. Pedig csak pillanat és pillanat. Fel sem lehet fogni, mi és mennyi és hogyan választja el - ha elválasztja - egyikét a másikától. Ha épp nem párhuzamosak, egymásba-is érők... is... satöbbi.

Szóval, most szomorú vagyok, mert nem tudom törölni a blogomat - mert nem tudom elmenteni.
És örülök, hogy nem tudom törölni - mert nem tudom elmenteni.

És nem akarok odáig "fajulni", mint Kosztolányi Dezső, hogy "itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben"...