Most voltam egy állásinterjún. Illetve lettem volna. Néhány perccel a kezdete után - amikor arra tértek, ekkor meg ekkor vagy akkor meg akkor - , elmondtam (mert őszinte vagyok és az igazságot szeretem), hogy az álláshirdetésem csak a minap jelent meg, és ma meg holnap még van egy-néhány állásinterjúm. Ezzel vége volt. Nekik ma négyig le kell adniuk a tuti listát. Tegyék. Kicsit hülyének kezdtem nézni őket magamban. Elbeszélgethettek volna pár percig, és akkor nem csak a szokványos stílusú - önmagában, ugye, tkp. semmitmondó - fényképes önéletrajzom maradna meg a cégnél. Fel is vetettem ezt a lehetőséget. Nyet. Eljöttem. Marha jól érzem magam, tényleg. Ez nagyon jó állás lett volna, de hogy nem sikerült igazán nekiveselkedni (mert alig hagytak, ugye), biztosan lesz sokkal jobb is! Na, ezért a furcsa, nem tudom, honnan jövő és mennyire okos és értelmes (jó) érzésért vagyok én most jól. És hamarosan felkeresem a következő helyet. És aztán a következőt. És holnap is legalább kettőt, azt hiszem. (Mindenesetre ilyesmiről még sosem hallottam, hogy azért nem csinálják végig az állásinterjút, még zanzában sem, mert állást keresek. Szóval, azért nem kereshetek állást, mert állást keresek. Hjah. Érthető, nem?)