Valamikor olvastam, hogy négy alap-érzelem van, nem szociálpszichológiai, hanem motivációs szempontból.

A szomorúság.

A düh.

Afélelem.

Az öröm.

Az általános közönséges vélekedéssel "szemben" az első három ugyancsak hasznos.

A szomorúság a múlttal kapcsolatos. Segít megállni, átgondolni, levonni tanulságokat.

A düh a jelen segítsége lehet. Segít gyors energia-összpontosítással, azonnali meggondolást és reakciót végrehajtani.

A félelem a jövő furcsa társa. Segít felkészülni esetleges nem teljesen előnyös lehetőségekre.

Az öröm mindörökkévalós. És az előző három együttesénél is ssokszorta erősebb és hasznosabb és hatékonyabb.

Én már voltam szomorú magam miatt.

Szoktam dühös lenni magam miatt.

Legutóbb - nagyon nemrégen - félni kezdtem magam miatt.

Egzisztenciálisan és elemien.

E szavak tulajdonképpen minden(féle) értelmében.

Azért félelme(te)s (és csodá(lato)s), mert - természetes és sajátos módon (és szerintem) - saját magamnak különösen és különlegesen hiszékeny vagyok.

És nagyon jók az érzéseim, a megérzéseim, a gondolataim, a vélekedéseim...

Remélem, most is jók.

Hogy valamikor idejében és módján eljutok az örömig.