Tegnap este a munkahelyem, illetve az igazgatóságom "karácsonyi bulijára" voltam "hivatalos".
A "szokásos" körbeajándékozással telt. Nekem (anno, a sorsoláskor, végül-is) a főnökasszony "jutott".
Most úgy ment ez a "körbeajándékozás", hogy mindenkinek kellett mondania pár szót, mondatot arról, aki az ő ajándékának címzettje.
Én valami ilyesmit mondtam: "Engem, magamat ismerve, továbbá azt, hogy mennyit vagyok én itt bent, ... azt mondom: rajtam kívül ő beszél itt a legtöbbet..."
Aztán hamarosan elkezdődött valami zenéretánci.
Nade.
Ekkor nem hogy kettő, de három, négy, öt, ... nem is tudom, hány részre szakadt a társaság.
Volt, aki régi slágerzenét tett be a cd lejátszóba (CrClwRvl), volt, aki Eddával próbálkozott, volt, aki a Juventus Rádióval, volt, aki a Danubiusszal, volt, aki egyébbel, volt, aki inkább trance-es zenét keresett (volna), és arra rázta volna "talán", ...
Volt, aki nemigen akart táncolni - és mosolyogva viselte a "nyúzást". Volt, aki egykedvűen viselkedett - táncikált egy kicsit "valahogy", de inkább, ha tehette, nem... Volt, aki majd' egész este ült és fel nem kelt volna (pl. táncolni (se'?)). Volt, aki majd' egész este igyekezett táncolni - majd' mindegy, melyik zenére. Volt, aki időnként (de egyre kevésbé) meg-megpróbálta fel-felrázni a társaságot (volt ilyen nő-, és volt hímnemű is). Még a jelenlevő főnökök is be-bekapcsolódtak ("érdekes"(?!) módon az igazgató asszony meglehetősen élvezte, ha tényleg volt, amire ő is táncolhatott, és egész jól rázta... :-)). Volt, aki majd' egész este ült, és belebámult az ájerbe (a buli vége, az általános elpakolás környékén aztán könnyezni, sírni kezdett csendesen az egyik szobában; "magánügy" - válaszolta az érdeklődésemre; nemsokára távozott). Jelen volt (egy ideig) az igazgatóasszony férje is, meg az egyik ifjú, tehetséges, csinos kolléganő is a frissen férjeurával érkezett.
Aztán lett a bulin kiborulás és enyhe beivás (az illető (fiatal hölgy) kiütötte magát, a mentősök-orvosok szerint (más utólagos elmondása nyomán "tudom") nem volt az alkohol benne feltétlenül annyira erős és sok, hogy egyedül és kizárólagosan megtehesse ezt a hölggyel, pszichológiai okok "is" közrejátszhattak).
Volt félreértés(?), volt hosszas vita (főnökasszony, menedzser, kolléganő közt), több órán át.
Aztán hazafelé indulva különvált a maradék csapat. A felnőttek és néhány ifjú, meg két hölgyemény (egyikük a vitarésztvevő) társaságában én. Csak úgy.
Aztán utunkba akadt az egyik járdaszegély (a sok közül), és a vitázós nő jól elbánt az egyik bokájával így (melyet korábban nyílt törés miatt műtöttek, mint utóbb elmondta).
Később egy érdekes fiatalember is utunkba akadt, aki az egyik közeli utcát kereste. Sokáig dadorásztunk vele egymásnak, és a "másik" ifjú hölgy hármasunkból (a nem vitás) elnézést kért, hazaindult, mert ő ma egészen másol leend. Mi ketten pedig tovább dadorásztunk angolul a fiatalemberrel. Kiderült, hogy izraeli... és hogy részben magyar... és hogy magyarul tanul Magyarországon (legalábbis, gondolom, többek között). Végülis megmutattuk neki az utcát és abban az irányt, amerre kereste a címet.
Én meg hazakísértem az erősen bicegő nőszemélyt. Egy teát is megittam véle otthonában. És elbeszélgettünk a vitáról, annak témájáról és egyik fő "tárgyáról", az én főnökömről.
Meg arról a lányról is, aki kiütötte magát. Neki is volt köze a főnökömhöz. Idegi alapon utálja és gyűlöli. Hogy miért, az nem ide tartozik, legyen elég, hogy én - abból, ami(ke)t tudhatok - meg tudom érteni, azt hiszem.
Kb. fél 6-6 felé indultam el a hölgytől. De nem kívántam hazamenni. 10-re be akartam jönni ide, a könyvtárba. Gondoltam, hogy otthon így is, úgy is gondom lenne. Ha reggel érek haza, miért reggel... ha aztán lefekszem, kb. délután ébredek fel mindenképp, és reggeli, ebéd, vásárlás, stb. ... és bármekkora igyekezetem is volna, nem jutottam volna idáig.
(Apám amellett szeretné már a magáénak tudni a telefonvonalunkat. Most ui. az én nevemen van. De még ma, legkésőbb holnap boltnyitás után már a saját nevén szeretné tudni.)
Szóval nem akartam a buli és a könyvtár között már hazamenni. Inkább bejöttem a Deák térre, elföldalattiztam néhány megállót, és a táskámra borulva szundikálgattam egyet. Aztán vissza a Deákra, vécé a Mekiben, majd újabb metrókaland, most már kissé több figyelmmel az időre... és 10 óta itten vagyok, a könyvtárban.
Most pedig kaptam egy telefonhívást apámtól (is, anyám egész este és éjszaka kb. fél-egy-másfél óránként hívott), hogy még ma [...], de iszonyat hamar-gyorsan, úgyhogy siessek haza... Mondtam neki, hogy holnap is elintézhetnénk, mert tudomásom szerint nyitva van az az üzlet... Őt nem érdekli, akkor is siessek hamarosan iramban haza.
Na, azt hiszem, mindeközben kezdtem magamban csendben "besokal'ni".
Végre-is.
