Ha lenne egy gyönyörű, fenséges, esetleg nem-emberi, "és" csodálatos (segítő )társunk, milyenekké válnánk? Meg tudnánk állni, hogy semmi se legyen végzetes? Hogy minden és mindenki az legyen és az lehessen, úgy és annyira és akkor és ott, ami és aki, ahogy és amennyire és amikor és ahol ("per se" )...?
Hajlamosak és hajlandóak vagyunk-e más (kifejezett és természetes és magától értetődő stb.) kérése-vágya ellenére és dacára (esetleg nem is elég kicsit) jobban segíteni, mint "amúgy" legalábbis minimálisan feltétlenül-szükséges-és-elegendő?
És készek és képesek vagyunk-e megállni, hogy ne tegyük feleslegesen és túlzottan? ...
Tudom magam is, (a) szeretetből sosincs elég (és "elég") - mégis van, talán, amikor az, amit esetleg "szeretetnek" lehetne máskor, másképp (stb.) nevezni, ("épp csak") "helyett" működik, és nem "által" ("is"). (...)
Azt hiszem, az nem kifejezetten szeretet. Hanem...
Nehéz megállni, olykor, hogy ne "önző" legyen a szeret...és...
(Ugy-e? :-o 
:-|)
