mert bátrak

"Egy-két évvel ezelőtt télen, egy családi sítúrán néhány óráig a gyerekeink nélkül síeltünk a feleségemmel. Noha mindketten középfokon űzzük a sportot, egy barátunk - nagyszerű síelő és rettenthetetlen ember - rávett minket hogy csatlakozzunk hozzá, és csússzunk le a hegység egyik legnehezebb pályáján. Kemény ügy volt. A pálya a Sziklás-hegység egyik legmagasabb pontján vezetett, számtalan buckás és más "izgalmas" terepen keresztül. Soha életünkben nem tettünk még ilyesmit. fizikailag nehéz, érzelmileg kimerítő, egészében véve élvezhetetlen volt. És másfél órába telt, amíg lesíztünk a szállásunkhoz, ami elég szörnyű volt, mivel alighogy megláttuk, mibe keveredtünk, csak a lejutásra tudtunk gondolni. Amikor végre túljutottunk rajta, és levettük a léceket, a feleségem - aki történetesen jobban síel nálam - felnyögött: "Micsoda időveszteség!" "Ugye? - válaszoltam egyetértőn -, örülök, hogy túl vagyunk rajta. - és csipetnyi öngúnnyal hozzátettem: - Igazi férfinak érzem magam." Mire a feleségem így válaszolt: "Tényleg? Én meg hülyének érzem magam." "Az ugyanaz!" - feleltem, és jót nevettünk.
Ha a feleségem replikázik így, nem tudom, hogyan reagáltam volna - valószínűleg kirobban belőlem a düh, és azzal vádolom, hogy lekicsinylő, kasztráló, fallikus nő, aki gyűlöletet táplál magában a férfiak iránt. Ami nem jelenti azt, hogy tévedtem volna - meggyőződésem, hogy azok a nők, akik hülyének, pöcsnek vagy gyengeelméjűnek tekintik a férfiakat, valóban gyűlöletet táplálnak magukban. Férfiként azonban természetesen nyugodtan állíthattam ilyesmit. Ámbár nem ez a pontos megfogalmazás. Azért állíthattam ilyesmit, mert nem így gondoltam. A férfiak legendás önpusztítása, amely az ivás, a drogozás, a féktelen vezetés és a többi, önveszélyes viselkedés iránti rajongásban fejeződik ki legérzékletesebben, nem írható pusztán a hülyeség számlájára."