Íme egy kis részlet a hálóról:
"Arany kritikai munkássága és költészete a hatvanas évek elején
1860-ban jelentős fordulat következett Arany János pályáján. Pestre került, az irodalmi élet középpontjába, Deák Ferenc baráti környezetének segítségével, ahová ettől fogva ő is beletartozik. Keresztury Dezső megfogalmazásával élve, a „nép költője" helyett immár tudatosan a „nemzet költője" kíván lenni. Ennek jegyében írja meg (hivatalos felkérésnek téve eleget) Vörösmarty stílusában ünnepi ódáját Széchenyiről (Széchenyi emlékezete, 1860), s lát hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (amelynek részeként készül el 1863-ban a Buda halálával).
Elhivatottságot érezve az irodalmi élet megszervezésére, rendkívül magas színvonalú folyóiratokat szerkeszt, amelyekben rendszeresen ír kritikákat. „Lettem éneklőből énektanár", írja tréfás öngúnnyal 1861-ben (Vojtina ars poétikája), s annyiban méltán, hogy a hatvanas évek elején értekező munkássága jelentősebb, mint a költészete. Már a nagykőrösi években szívesen bíbelődött verstani, műfajelméleti és irodalomtörténeti problémákkal, ám ekkor írt értekező művei többnyire ráérős tempójú tanulmányok. Ezzel szemben a hatvanas évek elején kritikusként működik, akinek jól kell tudnia tájékozódni és állást kell foglalnia jelenének irodalmi irányzataiban és vitakérdéseiben.
Ha valamiről igazán elmondható, hogy nem illett Aranyhoz, akkor ez arra a neki tulajdonított mondásra áll, hogy „Gondolta a fene!" Arany János mentalitására, álláspontjára éppen az ellenkezője igaz - összhangban az irodalom mesterségbeli dolgai iránti érdeklődésével. A műszerkezetre figyelő tárgykritika műfaját művelte legszívesebben - mintegy poétikai képzésben részesítve az alkotót is, az olvasót is. (De legszigorúbb pillanataiban is tapintattal, sőt alázattal; ha oktató, sem kioktató.)
A minél tökéletesebb kompozíció nemcsak költői gyakorlatának fő törekvése, hanem kritikusi tevékenységének is legállandóbb követelménye. A kompozíció fogalmát szélesen érti: a mű részeinek egészet alkotó, szükségszerű elhelyezkedését jelenti számára, ami kötött terjedelemmel és a részek szerkezetbeli helyhez kötöttségével jár együtt. Sajátos átmeneti pozíciót foglalt el: a fölösleget, funkciótlant nem tűrő műegész-elképzelése a romantika szerves forma-felfogását idézi, ugyanakkor a kompozíció tagolhatóságának elismerése a klasszicizmus szervetlen forma-felfogását. Arany voltaképpen romantika utáni kritikus, aki részben a klasszicista műszemlélethez visszanyúlva próbálja korrigálni a romantika vívmányait. Dávidházi Péter, aki könyvet szentelt Arany kritikusi teljesítményének, Arany Jánost egyenesen a „magyar strukturalizmus atyjá"-nak nevezi, akinek korszakalkotó módszertani felismeréseit (Babits Mihályt és Horváth Jánost nem számítva) kallódni hagyta a magyar irodalomértelmező hagyomány.
Ami Arany világnézeti elveit illeti, hitt az evolúcióban, mindenekelőtt a nemzet evolúciójában, az ellentéteket végül kiegyenlítő-kibékítő történeti mozgásban, a reális és az eszményi („reál" és „ideál") harmonikus kiengesztelődésében. Ez vezette politikai gondolkodásában is, a magyar költészet jelenének és jövőjének megítélésében is. Az ötvenes évek irodalmi teljesítményéről nem volt túl jó véleménnyel.
Petőfi veszedelmes hatása ellen éppen úgy lehetne leghatékonyabban védekezni, ha iskolák erőterében hoznák létre az új irodalmat. Arany a maga ötvenes évek eleji líráját is olyan kezdeményezésnek tekinti, amely kiindulópontja lehetett volna effajta iskola kialakulásának. Bár Jókai romantikus irányzata nem tetszik Aranynak, az egyik lehetséges és fontos iskolának ismeri el az új irodalom kialakítása szempontjából.
Amikor Arany feljött Pestre, egy olyan irodalom vágyával érkezett, melynek középpontjában a népies-nemzeti verses epika megújítása állt. Első nagyobb bírálatai és ismertetései is ezt azt eszményt szolgálták. Friedrich Schlegel nyomán hitt abban, hogy csonka az a nemzeti kultúra, amelynek nincs hőskölteménye. De már a Buda halála írása közben érzi, ez az út nem járható. Az Irányok ha nem is mondja ki egyenesen, de érzékelteti: a korszak reprezentatív műfaja a líra. 1865-ben pedig a lírával egyenlő hangsúllyal említi az elbeszélő prózát is. Írói elhallgatásában alighanem annak volt legnagyobb szerepe, hogy felismerte saját irodalmi ambícióinak korszerűtlenné válását."
