Világéletemben (szívesen-lelkesen) mosolyogtam.

És tudtam beszélni. Akár szavak nélkül.

Is.

Legalábbis így tudom most.

Féltem is, azt hiszem.

Csalódott is voltam, azt hiszem.

Sírtam is, azt hiszem.

Rám is szóltak, azt hiszem.

Főleg a mosoly, a vigyor, a nevetés, a vihorászás, a röhögés miatt.

Furcsa (hát), hogy manapság, amikor egy olvasmányon, látványon, "hallványon", gondolaton, stb. elmosolyodom, senki nem szól rám.

Az is furcsa (hát), hogy manapság alig ha féltem, csalódtam, sírtam.

Igaz: ha mégis, akkor, bármikor is - belül.

Legalább.

Is.

Úgy sejtem most, hogy egy időben egyszerűen nem mertem a múltban vagy a jövőben élni, a múltra vagy a jövőre gondolni, a múltat vagy a jövőt érezni.

Tudom, hogy "nincs is olyan", hogy múlt vagy jövő - "mindig most van".

De!

Azért is ez a sejtésem, mert fantáziálni annál inkább...

Nem tudtam mit kezdeni a múlttal meg a jövővel.

A sajátommal főleg (nem).

És félelmetes volt, hogy mások kezelték a múltamat, a jövőmet - és "hát" a jelenemet is.

"Velem, de nélkülem".

Igen, "mindig most van" - de ez azt jelenti, hogy mindig is volt és lesz is "most".

(Ugye?)

MOST

(is)

(*;-p*)