Elolvastam ma a Rettenetes szülők című könyvet is.

És (magyar) érettségi előkészítőn is voltam, ahol tesztérettségi is volt a végén - nem próbaérettségi, csak egy "teszt", hogy kb. hol tartunk, hajaj.

És kivettem könyvtárból az Esti Kornél - Esti Kornél kalandjai kötetet, meg az Így írtok ti második kötetét (az elsővel valaki megelőzött, egyelőre), meg a Piszkos Fred a kapitányt. Ugyanis érettségi tételek.

Naszóval.

A fent említett könyvet olvasva nem a szüleimet értettem meg, hanem magamat nem.

Ezért is marad el az alább "beígért" vers. Meg azért is, mert a bejegyzés többeknek is szólt, olyanoknak "is", akik nem írtak kommentet hozzá.

Ráadásul, ugye, nőknek.

NŐKNEK (sic!)

Meg, szóval, azért is, mert még Petőfi is minimum erőst csúnyán rosszalló szemekkel nézne most rám, az a gyanúm.

Holnap többek között olvasok.

Útközben - most így tervezem - Esti Kornélt.

Amit eddig olvastam belőle, nagyon tetszik.

Furcsa, úgy tetszett eddig (is) Kosztolányi Dezső "művészete", hogy alig ha olvastam tőle valamit - néhány versen, néhány nyelvművelő íráson meg az Édes Annán kívül.

Mit szeretek benne?

Hogy majdnem olyan mint én. Vagy nem.

A játékot, a színeket, az érzéseket, az életszeretetet, a figyelmet, az önfigyelmes ambivalenciát, ...

Magambanézek hát megint.

(Amúgy ügyeim intézni fogok, szerintem, főleg. Remélem.)