Ma reggel 6 előtt 5 perccel ébresztettem magam a telefonommal. Fél 7 körül végre nekifogtam tornázni. Nem sokat tettem.
De a szándék a lányeg alapon bizakodom, hogy sikeresen elevenítettem fel egy korábban erősen kényszerűnek vett, tehát magában nehezen viselt "egyéni" "hagyományt" (főképpen gerincem miatt van szükség valamennyire).
A másik, hogy végre álmodozni kezdjek, és végre elkezdjem magamtól telhetőleg elképzelni - és a gondolat- és beszédaktus-elméletek szerint egyben alkotni is - a jövőmet, szintén úton van. (Kérdhetné bárki, hogyhogy "végre álmodozni", ha még nem is élek? Hát, ha az ember túltelített, vagy éppen szintetikus álmodozást "művel", az nem az igazi, első rágondolásra. Ha álmodozik, csak úgy, az már valami. Na.)
A munkakeresés is szűkül, fentiek nyomán.
Elképzelem magamnak a lehetséges munkámat.
Olyan munkát szeretnék találni, végezni, élvezni végre.
Miért jó ez (az)? Nem félek, hogy pont-olyat-nem találok? Hogy nem élek (meg)?
Nem félek.
Most nem.
