"Azt is betartom, amit nem ígértem" - szoktam mondogatni olykor.
És láss csudát! - nem ígérek szinte semmit, de ha valamit, akkor azt igyekszem betartani.
Ez egyébként alap dolog, tudom.
Ám ha valaminek mindig lehetőleg mindenáron és mindenképpen meg akarok felelni, akkor tulajdonképpen akkor is ígéretet teszek, amikor nem is, és akkor is teljesítenimuszáj van, amikor nem is...
...és ehhez képest a kevés (kifejezett) ígéret és legalább viszonylagos ígéretvalósítás már igen szép... szerintem. Tudom: nem "valami", csak annak az "alsó" határán van valahol. Akkor is...
Valamint az is valósággá vált, így-valahogy, hogy nem csalódom magamban mindenképpen és mindenáron és feltétlenül. (És másban sem - mármint mindenképpen, mindenáron és feltétlenül.)
És az ellenkezőjére sem "hajtok" - nem feltételezem, hogy soha semmiben sem lehet csalódni valahogy. Esetleg. Talán. (Stb.)
Amit nem ígérek, azt a nem-ígéréshez képest igyekszem tartani. Mint mindent: legalább a tőlem telhetően éppen lehető legjobban.
Mindezt most miért is írtam le?
Mert úgy tűnik, valaki csalódott bennem.
Csak sejtem, és érteni vélem.
Mindazonáltal mindinkább zavar, ha-hogy nem beszélnek velem szinte semmit sem. Örömöt már talán, sérelmet még soha. Olyant, ami közvetlenül velem kapcsolatos, rám vonatkozik, és így tovább. A megmondás is valami, a megmagyarázás is további valami, a megmagyarázgatás és a megmondogatás idegesítő. A semmit(sem)mondás pedig üres és zavaró. (Igen, tudom: tőlem is!!!)
Ha adtam okot csalódás érzésére olyannak, aki ismer és kapcsolatban tud lenni velem, tessék részéről szíves lenni megbeszélni velem azt!
Ember vagyok én is. Szerintem.
Kérem.
