Van másik, saját(os)(abb) blogom. Nem régóta. De - van. A saját nevem alatt. A saját nevem rövidítése alatt. Miért úgy? Mert ha a saját teljes kiírt nevem alatt volna, például, akkor a "becsületes nevem" is játékká, szereppé, "névvé" változna itt, ebben a legalábbis-félvalós világban. Illetve mert legalább végre a saját nevemet - majd' a saját teljes "becsületes" nyilvános nevemet - vállalom így is.

Rege Ata is én vagyok. Én alakultam úgy, annak idején, én választottam ezt a nevet magamtól, magamból, magaméból, magamnak, ... és a külvilág(om?)nak. Rege Ata az én elmúlt jó-néhány évem "regéje" egy "egyedülálló" féligfelnőtt-féliggyermek félfiú (...atya...) felől. A maga - a magam - vállalt ön-bizonytalan(ság)(os)kodásaival együtt is, sőt.

Rege Ata egy "én" és egy "szerep" együtt-fejlődése. Rege Ata előbb felelősségeskedett, majd ... tanult, majd rálelt arra, hogy elkezdjen önmaga felelősséges lenni (de rég'!), és tanult tovább, és egyre inkább látta saját felelősségét, és tovább tanulását...

Felfedezte(m), közben, hogy szabadságomban és jogomban vagyon ilyen is és olyan is - és emilyen is és amolyan is - lenni egyben, akár egyszerre.

További blogjai(m) nyíltak, tehát, önszántamból.

Először a megjegyzéseimről, feljegyzéseimről, jegyzeteimről, felvetéseimről, félig titokban.

Majd a múltamból, a múltamról, a múltamtól, félig félősen.

Aztán szikrák innen-onnan belőlem-tőlem.

Többször megpróbáltam menekülni Rege Atától. Emlékezetes volt, lett, s az is marad, legfőképp persze nekem. Most, hogy ezt leírtam, értettem meg, méginkább, hogy azért is mind' sikertelenül, mert - ismételhetem - Rege Ata is én vagyok, "sőt". De jó volt, jó lett, ... hogy megpróbáltam, megpróbálkoztam, nem egyszer, nem egyféleképp...

Valamikor olvastam, hogy az ember neveltetése során a külső személyek miatt egyes jellemzőit elhallgattatja, másokat kirakatba tesz, úgymond "maszkot" készít magából a külvilágnak. Nem feltétlenül kirívóan-tudatosan, egyszerűen így "tanulja", így "növelkedik" a külvilág(á)ban.

Nekem is sok próbálkozásom volt már Rege Ata előtt (is) "magam" megtalálására, ls és legalább-is elnevezésére. Ahogy végiggondolom az "elnevezéseimet", észlelhetően "közeledtem" magamhoz. A legelső "nevem" még hangzásában is távoli volt "tőlem", és hangsorában is "bonyolított" "tőlem". Amikor felfedeztem "viselkedésem" egy képszerű jegyét, alkalmaztam "nevemmé", egy régi magyar sláger ösztönzéstől is. Az a név már eléggé értelmes, közeli és "jellemző" volt, hogy minden addiginál jobban - úgy tűnik nekem utólag - "elfogadtak", és legalább játékból adtak nekem más neveket. Melyeket én ugyan nem értettem egyáltalában, azt sem, honnét vették őket, de játékból elfogadtam és "viseltem", nem is egy, hanem rögtön két változatban. "Jellemző, hogy ekkoriban lett első "saját" emberi-baráti-barátnői kapcsolatom? Az, amelyiknél a szakítás miatt örültem utólag az egész kapcsolatnak. (Jó, mi?) Az, amelyik erős szakítással végződött, többéves seképsehang-szakasszal "folytatódott", majd pár éve mosolygósan újraindult - immár a távolból, és egészen más egyéni alaphelyzetekkel-körülményekkel (igen, még így is egészen másnak gondolom, hogy én "aligha változtam" talán közben). Az, amelyikre azt mondhattam volna, hogy "az sem igaz, hogy van barátnőm, mert szakítottunk már rég, és az sem igaz, hogy nincs barátnőm, mert nagyon-nagyon jóban vagyunk egy ideje".

Az a szakítás fordított szembe magammal. Ott, aztán kezdtem el gondolkodni, hogy mi volt az egészben az én részem. S hogy mitől lett úgy, ahogy. És következett a majd' bő fél évtized, amikor nem tudtam semmiről semmit, egyetemen ugyan tanulgattam (köszönöm), mellette "azonban" sisereseregnyi könyvet olvastam magamnak.
Aztán amikor végre viszonylag felnyiladoztam magam', újra megnyílt az a kapcsolat.

Azóta nem magamat figyelem és vizsgálom, inkább a "külvilágomat". És nemrég - tavaly, ugye... - rájöttem, hogy nekem kell fognom... figyelmesen felnevelnem magamat. Apám helyett valahogy-akárhogy-bárhogy-is "apám" lenni, és így saját fiam ("fiam") is... és ezúton saját nagyapám és saját unokám is. Érdekes és izgalmas viszony és folyamat, mondhatom (írhatom is).

A "mintha"-létjegyeimet is felfedeztem, felismertem, elismertem és (")tartom("). Az(ok) is én vagyok.

A "mintha volna apám, anyám, bátyám, lakhelyem, ... életem" helyzete(i)m... Igen.

Megtanultam, hogy...

Mit is?

...

élekén

Ui.: KÖSZÖNÖM