Idézetek Az Aladdin faktor 1. című könyvből, mely párjával, a 2. kötettel együtt, a kérésről-kérdésről szól. 

Szerintem érdemesek.

"Az iskolában sosem tettem fel kérdéseket, sosem kértem tanácsot, és sosem kértem meg a tanárt, hogy lassítsa a tempót, mert féltem, hogy butának tűnnék. Sosem szóltam, hogy "Egy kicsit lassabban, mert nem értem, miről beszél.""

"A tanáraimtól sem mertem segítséget kérni, mert tehetségesnek kiáltottak ki. Ezért aztán, úgy gondoltam, mindent tudnom kellene, és ha kérdezek, nem vagyok igazán tehetséges. Igen gyakran voltak gondjaim a tananyaggal, mert nem mertem feltenni a kezemet, és megkérdezni, amit nem értek."

"Nem tudom rávenni magam, hogy beszéljek anyámmal. Félek kérdezni tőle, szóba sem merem hozni a témát, mert attól tartok, mérges lesz rám, vagy nem ért meg. A tanáraimtól sem merek segítséget kérni a házi feladathoz, mert akkor butának fognak tartani. Az órákon nem merek jelentkezni, hogy megkérdezzem, ha nem értek valamit, mert a többi gyerek ostobának fog elkönyvelni, lehet, hogy a tanár is, és akkor rosszabb osztályzatokat fogok kapni. Nem akarok butának látszani. Az osztálytársaimtól sem merek kérdezni a házi feladattal kapcsolatban, mert úgy tűnne, segítségre szorulok, és ezzel visszaélnének."

"Egy tíznapos meditációs kurzuson vettem részt, amely már úgy hét napja tartott. Mindenkivel egyenként elbeszélgettek, hogy kiderüljön, kielégítő maradt-e az elmeállapotunk. Az egész lelkigyakorlat csendben zajlott, szemkontaktus, beszélgetés, jegyzetelés, olvasás nélkül. Csak meditáltunk, sétáltunk, ettünk, aludtunk.
Emlékszem, amikor a vezető megkérdezte, hogy vagyok, azt feleltem: "Úgy érzem, kezdek kiborulni. Semminek sincs értelme, amiben eddig hittem. Már semmiben sem vagyok biztos, amit korábban valóságosnak gondoltam."
A következő reakciót vártam tőle: "Rendben, menjen, egyen egy kis húst, és tűnjön el innen! Nézzen tévét, szálljon le egy kicsit a földre, meg ilyesmi!" Ehelyett azt mondta: "Az jó."
Megrémültem. Arra gondoltam: "Hogy lehet ez jó?"
A vezető a következőket mondta: "A legtöbb dolog, amiben hisz, valójában nem igaz. Ki kell ürítenie a tudatából az előfeltevéseket, hogy észrevegye, mi a valóság. Az egész hitrendszere összeomlik, így a tiszta tudatosság állapotába kerülhet." Forgott velem a világ, amikor kijöttem a beszélgetésről. Kimentem az impozáns, XVIII. századi udvarház teraszára, amelyben a lelkigyakorlat zajlott, és úgy karoltam át a hatalmas oszlopot, mintha az életembe kapaszkodnék. Úgy éreztem, már semmiben sem vagyok biztos. "Nem tudom" állapotba kerültem.
Aztán elborított a régi emlékek áradata, amikor helytelen volt nem tudni - amikor apám azt kérdezte: "Hol a kalapáscs?" (Nem tudtam.) "A fenébe is, tudnod kellene, nálad volt utoljára!" Nem tudni nem volt biztonságos. Eszembe jutott, amikor tanári pályafutásom első évében a diákjaim olyan kérdéseket tettek fel, amikre nem tudtam a választ. Nem illett nem tudni, ezért színlelni kezdtem - úgy tettem, mintha tudnám, úgy tettem, mintha olvastam volna azokat a könyveket, melyeket valójában nem olvastam, nevettem vicceken, melyeket nem értettem, és értőn bólogattam, amikor gőzöm sem volt a szóban forgó dologról. Félni kezdtem attól, hogy olyan kérdéseket tegyek fel, mint "Mit jelent ez a szó?" vagy "Elmagyarázná ezt még egyszer?""