"Utazótáskára volt szükségem. Apám egy bútoripari cégnél dolgozott, sok kapcsolata volt áruházakkal, ezért megkérdezte, milyet szeretnék. Mondtam, hogy láttam egy kék American Tourister sportáskát, ami nagyon tetszett. Elment, hogy megvegye, és hazajött egy zöld Crown táskával. Hasonló volt, de nem az, amit én kértem. Világosan megmondtam, milyet szeretnék, mégsem azt kaptam. Ez valamivel olcsóbb volt.
Amikor aztán szóvá tettem, hogy "Ez igazán szép, de én azt a kék American Tourister táskát szerettem volna", hosszasan kioktatott, mennyire örülhetek, hogy kaptam táskát.
"Sokan párnahuzatba csomagolják a holmijukat utazáshoz." Ilyeneket mondott. Úgy gondoltam, ez csak egy elszigetelt eset, amikor nem kapom meg, amit kérek, de nem egészen így volt.
Később feltűnt, hogy éveken át, ahányszor csak elmentem venni magamnak valamit, és rátaláltam a nekem tetsző holmira, egy kicsivel rosszabbat vettem meg. Amikor tévékészüléket kerestem, és megláttam a boltban azt, amelyik nekem kellett, egy másikat vettem meg. Amikor ruhákat vásároltam, sosem pont olyat vettem, amilyet szerettem volna. A hitrendszerem szerint ugyanis örülnöm kellett neki, hogy egyáltalán kapok valamit.
A családomban az egyik szabály így szólt: "Ne akarj!" Megpróbáltam kideríteni, honnan ered ez. Azt hiszem, onnan, hogy mivel a szüleim szegénységben nőttek fel, úgy kellett éreznem, örülhetek, hogy egyáltalán van valamim. "Szerencsés vagy, ez sem rosszabb, örülj ennek, örülj annak, hálás lehetsz, stb."
Ettől kialakult bennem az érzés, nem vagyok méltó rá, hogy megkapjam, amit igazán szeretnék, és nem igazán érdemlem meg a legjobbat."
"Apám nagyon ritkán volt otthon, és sok ígéretét nem tartotta be. Ezért azt tapasztalhattam, hogy ha kérek, csalódni fogok. Így aztán nem kértem, beértem azzal, amit kaptam. Számomra ez több volt, mint az "ínség" tudata. A "végső kétségbeesettség" tudata volt. Úgy éreztem, "az az enyém, amit a világmindenség hátrahagy."
"Emlékszem rá, milyen volt, amikor először kértem 500 dollárt az előadásomért. Egy pohár vizet kellett innom előtte, mert nem jött ki hang a torkomon. A nő, aki szerződtetett, így szólt: "Rendben van."
Csak néztem rá, ő meg azt mondta: "Nem gondolta, hogy igent mondok, ugye?" Elgondolkoztam: "Ennyire látszik rajtam?" Erre azt válaszolta: "Maga megér 500 dollárt.""
