mert bátrak

(Részlet Kokas Klára: Öröm, bűvös égi szikra című könyvéből (62-63. old.))
"   [...] A zenei hallás: csoda. Vele születtünk? Köszönjük Teremtőnknek! Fogyatékosai vagyunk? Dolgunk van vele. Működik az, csak másféleképp. Szűk utcában hiába keressük.
   Van, aki nem találja a dallam vonalát, melléfog, körüldörmögi. Saját dallamot énekeltél - mondjuk bíztatva gyerekeinknek. - Szép, mert a tiéd.
   Várandós anyákat bíztatok: "Énekelve beszélgess a gyermekeddel, odabenn jobban hallja! Nem baj, ha nincs biztonságos énekhangod, nem baj, ha senki másnak nem mersz énekelni, nem baj, ha dallamoddal körülkanyarognád az ismert éneket. A magad éneke szólal meg, és neki szól egyedül, vagy nekik, ha ketten vannak odabenn, mint az én unokáim."
   Az apáknak is jut ebből. A szívből jövő várakozás hangjai eljutnak a lágyvizű meleg barlangban növekedőhöz. És ha már a kezében a gyermeke? Fürösztheti, gondozhatja dallamokkal, ritmusokkal.
   Valami tíz esztendeje kezdték a kaliforniai Kodály Intézetben dalolásra tanítani a szülőket, hogy már a magzatnak üzenjenek ritmizálva, kopogtatva gyermekdalokat. Kár, hogy riasztó túlzásokkal ritmizáltak, ahogy majd az iskolában kell.
   Szűk utcában botorkál a zenei képességek valamennyi felvételi vizsgája is. A hatéves, aki nem képes egy dallamot vagy motívumot a felnőtt után énekelni, nem botfülő, de muzikalitása esetleg más természetű. Például gyönyörűen improvizál kanyargó szép dallamokat. Maga költi. Ilyen volt Kálmán Évim, aki a nevét is hosszas bolyongásokkal énekelte, mindnyájunk andalódó élvezetére. Soha kétszer nem ugyanúgy. Marci meg a ritmusokat variálta a maga elképzelésére. És ez még csak az éneklés! Hol van a mozdulatokkal kifejezett muzikalitás? Kincseket kaptunk a zeneiskolák felvételijein kiszuperált gyerekekkel.[...]"