mert bátrak

"[...] Tanítványaim zenei mozdulataiból folyton újat tanulok. Nézem és ámulok. Persze kérdezek is, "rejtvényeiket" fejtegetve. A hatesztendős Pétert belső hallásának titkáról kérdzetem. Elmesélte, hogy a darabot, amire táncoltunk, hazáig megőrzi. Hosszan utaznak, buszon, villamoson, átszállásokkal, közben beszélgetnek is, a zenét mégsem veszíti el. "A hangok a hajamban alusznak" - magyarázta és meg is mutatta, hol.
   Viktor, aki már hosszú évek óta részt vett az óráinkon, részletezte is az emlékeit. "Még vacsora közben is hallom", - kicsit gondolkodott - "fürdés közben nagyon jól. És ágyban is, vele alszom el, az egészet lejátszom a fejemben." - "Mindig, minden darabbal így van?" - "Nem. Van, aminek csak egy pár részletét tartom meg, mondjuk, a végét, onnan, ahol lassított. De ha nagyon jót táncoltam vele, valami igazán jót, akkor még másnap a reggelinél is megvan az egész, és az iskolában is csak lassan oszlik el. Lassan eltűnik, szétoszlik, mint a teában a cukor." - "Édesebb lesz-e a fejed?" Tréfának szántam, de Viktor nem nevetett, inkább hirtelen meglepődéssel nézett rám gyönyörű, okos szemével. - "Valami édesebb, igazán, valahogy jobb. De ezt nem tudom megmagyarázni."
   Milyen érzések közt tartogathatta Schubert a fejében a frissen megszületett C-dúr kvintett lassú tételét? Hogyan hallgatta odabenn, titkosan?
   Minap a kórházban egy rémes köhögős éjszakámon Schubertet játszottam magamban magamnak, vigasztalásul. A "Schöne Müllerin" dalai reggelig kitartottak, és nem ártott nekik a köhögő zötykölődés. Rádióból hangzó zenét bizony elnyomtam volna.
[...]"