Szoktam "utalni" apámra, hogy (szerintem) ő még gyerek sem volt igazán, sok mindent nem látott-hallott, -szokott, -tanult és -csinál(hatot)t (meg). "Idehazulról nézve" - nekem legalábbis - "tehát" olybá tűnik, mint aki a háta közepére sem kívánta az egész gyerekesdit-családosdit, csupán el akart válni "végre" otthonról. És "végre" ő akart lenni a "meghatározó" - aki (és "csakis ő, egyirányúlag és kizárólag") ugyanazt "határozza-határozhatja meg" másnak-másoknak, amit addig mások határoztak, határozhattak meg neki ("is").

Olvastam a napokban "erről" (is) egy mesét. Egy emberről, aki csak attól kezdve nem futott mindig és "rendre" az anyjához (enni-inni-jóllenni) és csak attól kezdve nem maradt ott, ahogy-amig csak "lehet(ett (volna))", amikor kiderült számára, hogy a felesége is meg tudja neki adni "ugyanazt" (enni-inni-jóllenni). Hát. 

És mivel "aki mondja másra, az mondja magára" meg "mindenki magából indul ki" - mint ahogy én (")MAGAM(") már évek-évtizedek óta "hangoztatom", amikor csak "felmerül" -, mindez jómagamat "is" önfigyelemre, önvizsgálatra és önkritikára indít. 

Az "apai példa" nyomán jó lenne, ha felnőnék (")MAGAM(") végre. Persze: a (")MAGAM(") módján-mértékén ((")és így tovább(")). 

("O.k.")