mert bátrak

"[...] És attól fogva mindennap megjelent a laboratóriumban. Kapcsolata Dokihoz kevés szóra épült. Doki egy telefonbeszélgetéssel meggyőződött róla, hogy Frankie igazat mondott. Nem vették föl az iskolába. Tanulni nem tudott, és egyensúlyérzéke körül is lehetett valami hiba. Nem iskolába való volt. Nem volt idióta, se veszélyes, szülői vagy szülője azonban nem akart fizetni, hogy intézetbe kerülhessen. Frankie csak ritkán aludt a laboratóriumban, de a nappalokat ott töltötte. Néha bemászott a fagyapotos ládába, és elaludt. Ez bizonyára olyan alkalmakkor történt, amikor odahaza valamilyen válság tört ki.
- Miért jössz ide? - kérdezte Doki.
- Mert nem ver meg, és nem is ad öt centet - felelte Frannkie.
- Otthon megvernek?
- Odahaza mindig bácsik vannak. Az egyik hátba vág, és azt mondja, takarodjam, a másik öt centet ad, és azt mondja, takarodjam.
- Az apád hol van?
- Meghalt - felelte Frankie bizonytalanul.
- És az anyád hol van?
- A bácsikkal.
Doki levágta Frankie haját, és megszabadította a tetvektől. Aztán Li Csongnál vett neki egy kezeslábast meg egy csíkos szvettert, s Frankie alázatos szolgája lett.
- Szeretem magát - jelentette ki Frankie egy délután. - Ó, hogy szeretem!
Dolgozni akart a laboratóriumban. Naponta kisöpörte, de mindig elkövetett valami kis hibát. A padló sohasem lett egészen tiszta. Aztán megpróbált segíteni a rákok nagyság szerinti osztályozásában. Egy vödörben voltak, mind együtt. Nagy tálakba kellett őket csoportosítani,kifektetve egy tálba rakni az összes tíz centimétereseket, tizenkét centimétereseket és így tovább. Frankie iparkodott, homloka gyöngyözött az izzadságtól, de a dolog sehogy se sikerült. Méretekről egyszerűen nem tudott fogalmat alkotni magának.
- Nem jó - mondogatta Doki. - Ide nézz, Frankie! Tedd őket az ujjad mellé, így ni, és mérd hozzá! Érted? Ez például az ujjad hegyétől a hüvelykujjad tövéig ér. Na, most keress ki egy másikat, amelyik ugyancsak az ujjad hegyétől odáig ér! És úgy majd jó lesz.
Frankie megpróbálta, de még így se sikerült. Amikor Doki fölment az emeletre, Frankie a fagyapotos ládába bújt, és egész délután nem jött elő.
De Frankie kedves, jószívű, szeretetre méltó fiúcska volt. Megtanult tüzet adni Dokinak, és szerette volna, ha Doki egész nap szivarozik, hogy tüzet adhasson neki.
És Frankie mindennél jobban szerette, ha a laboratóriumban vendégek voltak. Ha lányok és férfiak üldögélnek ott, és beszélgetnek, s a nagy gramofonból árad a zene, amelytől remeg a gyomra, és agyában óriási, gyönyörű képek forognak, bizonytalan alakzatokban. Frankie ezt mindennél jobban szerette. Ilyenkor az egyik sarokban egy szék mögé kuporodott, ahol nem látta senki. Onnét lesett, és hallgatózott. Ha valamilyen, számára érthetetlen tréfára fölharsant a nevetés, boldogan nevetett széke mögött, ha meg a társalgás elvont témákra fordult, homlokát redőkbe vonta, s komoly, feszült arccal figyelt. [...]"