(Ilyesminek tűnhetek "olykor-olykor" én is esetleg.)
" [...] Néhány ember nagyokat gondol, másik inkább kicsit. Samuel és két fia, Tom meg Joe, nagyokat gondolt, két másik fia pedig, George és Will, az ellenkező végletbe esett. Joseph a negyedik fiú volt, kis ábrándozó mamlasz, akit az egész család imádott és védelmezett. Hamarosan rájött arra, hogy a gyámoltalan mosoly biztosan mentesíti a munkától. Bátyjai valamennyien szívósan, keményen dolgoztak. Joe részét könnyebb volt helyette elvégezni, mint a fiút rávenni, hogy ő csinálja meg. Apja és anyja költőnek tartotta, mivel semmiben sem lehetett hasznát venni. Addig emlegették ezt, amíg Joe simán pergő verseket kezdett eszkábálni, hogy beváltsa reményeiket. Fizikailag rest volt, és alighanem szellemileg is. Ábrándozással töltötte életét, és anyja jobban szerette, mint a többi gyermekét, mert olyan ügyefogyottnak gondolta. Valójában a legkevésbé sem volt ügyefogyott, hiszen a legkisebb erőfeszítéssel is pontosan elérte azt, amit akart. Joe volt a család kedvence.
A feudális időkben, ha egy fiatalember alkalmatlannak bizonyult a kard és a lándzsa forgatására, ez arra predesztinálta, hogy pap legyen: a Hamilton családban ez a körülmény, hogy Joe-nak semmi hasznát sem lehetett venni sem a gazdaságban, sem a kovácsműhelyben, arra az eredményre vezetett, hogy tovább taníttatták. Joe nem volt gyenge vagy beteges, de nem szeretett súlyokat emelgetni; rosszul lovagolt, és utálta ezt a mesterséget. Az egész család szeretettel kacagott, amikor arra gondolt, hogyan igyekszik Joe a szántást megtanulni, első girbe-gurba barázdája olyan tekervényes volt, mint egy folyócska útja a síkságon, a másik pedig csak egyszer érintette az elsőt, aztán keresztezte, és elkalandozott jó messzire.
Fokozatosan kivonta magát minden gazdasági munkából. Anyja megmagyarázta, hogy esze a fellegekben jár; úgy beszélt róla, mintha ez valami különleges erény volna.
Miután minden munkában csütörtököt mondott, apja kétségbeesésében rábízott hatvan juhot, hogy legeltesse. Ez volt valamennyi munka közül a legkönnyebb, klasszikus példája annak az elfoglaltságnak, amely semmiféle ügyességet nem igényel. Nem kellett egyebet tennie, csak a juhok mellett maradnia. Ám Joe elvesztette őket - elvesztett hatvan juhot, és nem tudta megtalálni azt a helyet, ahol összebújtak egy kiszáradt vízmosás árnyékában. A családi krónika szerint Samuel ekkor összehívta fiait és leányait, az egész családot, és megígértette velük, hogy az ő halála után gondját viselik Joe-nak, mert a fiú különben bizonyára éhen hal. [...]"
(in: John Steinbeck: Édentől keletre)
