Ma délelőtt elvittem anyámat a helyi rendelőintézetbe, hátha beutalják az onkológiais beutaló nyomán helyi vérvételre - de nem tették. Miután hazajöttünk, elmentem az Allee-ba, és befejeztem az Édentől keletre elolvasását. Hazajővén átöltöztem, és elkezdtem az avart és a szirmokat összegereblyézni és összesöpörni az utcaszakaszunkon. Aztán bejöttem, ebédeltünk. Majd folytattam az avarsöprést.
És söprés közben elgondolkodtam azon, amit olvastam, a saját életembe' alkalmazva. Megfogalmaztam magamban egy "levelet" apámnak, illetve bátyámnak - tartalmában majdnem ugyanazt, persze -, velük kapcsolatban.
Azzal kapcsolatban, hogy apámnak felelőssége van elsőszülött fiával: tekintse elsőszülött fiának! Ne meneküljön mindenféle komolyabb és tartósabb és nehezebb felelősség elől, mint afféle kudarcos kölyökember.Vegye észre, hogy az elsőszülött fiának igencsak szüksége van rá. Ugyanazért, amiért ő - apám - úgy viselkedik, ahogy. Szüksége van rá, hogy osztatlan figyelemmel legyen valaki vele, valaki, aki nemkülönben jó, ha közvetlen rokon, férfi, és felnőtt. Hogy halványítsa el azt az érzését, hogy én, a kisebbik gyermek, az "anyuci kedvence", ő, az elsőszülött, az "apuci utáltja". Lehetőleg ne reflexből, ne görcsből, ne kényszerből, ne játsziból, hanem igazán, őszintén, egyenesen, szívből. Ne bújjon, ne meneküljön, ne idegeskedjen, ne ásítson "előle". Mert a kudarcosság érzését nem igazán lehet ritka (értsd: időben és térben ritka) jóérzéssel megváltoztatni, az apai érzéseket és felelősséget nemigen jóérdeműen lehet az anyára és a testvérre "utálni" - csakis saját példán, sok-sok idővel és térrel és kedvvel és élettel (akár "belehalva") lehet jóérzést ültetni a saját gyermekbe. És hogy higgye el, hogy az ő elsőszülött fia olyan, hogy egyenesen viszonozza azt, amit egyenesen kap. Tehát így apám kudarcosság- és menekülnimuszáj-érzése is enyhülhetne, amellett, hogy fontosabbnak érezhetné végre magát a gyermekeInél, például úgy, hogy a saját gyermekével egyenrangú viszonyba kerülhetne...
...és így tovább.
