Nincs még kenyerem, meg, na, borom se'... 

De van egy "saját" "különbejáratú" "lakrészem" a házban (anyámék házában), igaz, hogy az "emeleten" (avagy a "tetőtérben", ahogy ők nevezik), igaz, hogy legnagyobbrészt keletre néz, és hogy az én kisszobám "benne" (mely a legdélebbi helyisége ennek a résznek) egyetlen ablakával ugyancsak keletre van nyitva, ami a külvilágot illeti, és sarokszoba, ergo elég hideg is tud lenni télen, ugyanakkor kicsi, ergo elég meleg tud lenni nyáron (leengedett redőnnyel is), ... és van "saját" számítógépem, "saját" internetem (wifi-s módon), "saját" nyomtatóm (szintén "wifis" módon), ... "saját" "(ál)folyosóm" "tárolásra" és közlekedésre, továbbá "saját" "(ál)helyiségem" több minden tárolására és például edzésre, ... Saját súlyzó(i)m, saját (kicsavarható) rudam függeszkedésre, saját labdá(i)m, saját "kettlebell-párom", ... 
Szóval, elvileg egy saját kis - tényleg - "lakrészem" vagyon itten-itthon. 

Majdnem mintha saját lakásom lenne. Csak sem tulajdonos nem vagyok, sem bérlő. Mégis itt a lakásom. Jogszerűen. (Egyelőre legalábbis mindenképpen.)

Nincs egészen saját hivatalos munkám, nincs egészen saját hivatalos jövedelmem, nincs egészen saját hivatalos lakhelyem, nincs egészen saját többé-kevésbé nyilvános magánéletem. 

De ebben a helyzetben úgy érzem, mintha lehetne, vagy ha úgy tetszik: mintha volna.  

Egyre több egyre igazibb felelősségérzetem van így.

És az szerintem tök' jó.  

El is kezd(het)ek gondolkodni-gonddolgozni.

Végre.

Hajrám! :-)