(Áthegesztett szöveg, bocs'.)

Én - ahogy most elgondolkodtam - az utóbbi sok-sok évben nagyon ritkán és kevéssé fejeztem ki adott állapotomat-véleményemet pontosan és helyesen. Ebből nem csupán bőbeszédűség (a "mondás" helyett "beszélés"!), továbbá körülményeskedés, homályosság, bonyolultság, arány- és iránytévesztés, ... és az effélékhez hasonló szószátyárság származott, hanem az is, hogy nem is próbáltam meg - azt gondolom most - megfigyelni és meghatározni és kinyilvánítani aktuális állapotomat, helyzetemet, véleményemet.
Ennek lett áldozata például jó 5 évvel ezelőtt első komolyabbnak tekinthető külső magánéleti kapcsolatom.

Most olvastam egyébként olyan idegi betegekről, akik nem tudják megérezni, felfogni, kifejezni - szavakba önteni, megfogalmazni, stb. - érzelmeiket, pedig vannak érzelmeik, csak ők mintha nem is tudnának azok létezéséről, egyáltalán. Úgy hívják őket, hogy alexithymiások (ógörög eredetű elemekből álló kifejezés: a-: 'valami nélkül; [fosztó-jelentésű szóelem]', lexis: 'szó', thymia: 'érzelem' - vagyis kb. 'szótlanok az érzelme(i)kre'). Például... Bármi ellen és mellett kitűnő hideg, teljes mértékben "ésszerű" érveket tudnak felhozni bármikor (illetve tkp. mindig) - csak azt nem tudják megmondani, szerintük melyik milyen és melyik "a legjobb"/"legrosszabb"/stb. éppen.

Kijelenthetem, hogy egész komolyan elgondolkodtam a dolgon néhány perce.