Minden egyes lehetséges alkalommal újra és újra elcsodálkozom és tiszteletemet fejezem ki az emberi szervezet előtt - akár csak a saját magaméra is tekintettel.

Elképesztő fejlettségű, rendezettségű és szervezettségű, szinte hihetetlenül rugalmas és felkészült "szuper-egység"!

Egy példa...

„A félelem idegrendszeri hálózata

Az amygdala központi jelentőségű a félelemnél. Amikor egy ritka agybetegség a neurológusok által S. M.-ként megjelölt betegnél elpusztította az amygdalát (de a többi agyi szerkezet ép maradt), mentális repertoárjából eltűnt a félelem. Többé nem tudta azonosítani a félelem kifejezését mások arcán, és maga is képtelenné vált a félelem kifejezésére. Neurológusa megfogalmazása szerint: „Ha valaki pisztolyt szegezne S. M. halántékához, értelmével világosan látná, hogy oka van félni, de nem érezne félelmet, mint maga vagy én.”

Az idegtudomány képviselői alighanem a félelem pályáit térképezték fel idáig a legrészletesebben, de erről az érzelemről sincs még teljes képünk. A félelem nagyon alkalmas az emóció idegrendszeri dinamikájának szemléltetésére. A félelemnek kiemelkedő szerep jutott az evolúció során: a túlélés szempontjából talán nincs is jelentősebb emóció. A modern időkben a céljavesztett félelem persze nagy keresztje a mindennapi életnek, nyakunkba sózza a nyugtalanságot, a szorongást, a hétköznapi gondterheltség válfajait – szélsőséges, beteges megnyilvánulásai pedig a pánikrohamok, a fóbiák vagy a kényszeres-rögeszmés zavar.

Tegyük fel, hogy valaki éjszaka egyedül tartózkodik otthon, olvasgat, és hirtelen robajt hall a szomszéd szobából. Ami a rákövetkező pillanatokban lejátszódik az agyban, rávilágít a félelem idegrendszeri hálózatának működésére és az amygdala vészjelző szerepére. Az első agyi pálya a hangot csupán mint nyers fizikai hullámokat fogadja be, s az agy nyelvére fordítva az információt, éber állapotba hoz. A pálya a fültől az agytörzshöz, onnan a talamuszhoz vezet. Itt kettéágazik: egy keskenyebb nyúlvány vezet tovább az amygdalához és a mellette elhelyezkedő hippokampuszhoz, a másik, szélesebb pálya a hallókéreghez visz a halántéklebenyben, ahol a hangok osztályozása, értelmezése történik. 

A hippokampusz, a memória döntő fontosságú tárolóegysége, gyorsan összehasonlítja a „robajt” a hasonló élményekkel, hogy vajon ismerős-e – vajon nem azonosítható-e nyomban. Közben a hallókéreg kifinomultabban elemzi a neszt, hogy rájöjjön, mi okozza – talán a macska? A szél csapta be a spalettát? Vagy idegen jár a házban? A hallókéreg hipotézist alkot – lehet, hogy a macska sodorta le az asztali lámpát, de az sem kizárt, hogy idegen jár a házban – és üzen az amygdalának és a hippokampusznak, melyek gyors összehasonlítást végeznek rokon emlékekkel.

Ha a következtetés megnyugtató (a spaletta mindig becsapódik, ha nagy a szél), a készenléti állapotból nincs továbblépés a következő szintre. De ha a bizonytalanság változatlan, az amygdala, a hippokampusz és a prefrontális kéreg között vibráló következő áramkör fokozza az éberséget, és rögzíti a figyelmet, hogy még eltökéltebben igyekezzék az illető azonosítani a nesz forrását. Ha ez a tüzetes elemzés sem hoz megnyugtató választ, az amygdala riadóztat, központi területe működésbe hozza a hipotalamuszt, az agytörzset és a vegetatív idegrendszert.

A balsejtelemnek, a tudatküszöb alatti szorongásnak ebben a pillanatában válik nyilvánvalóvá az amygdalának mint központi vészjelző rendszernek a nagyszerű felépítése. Az amygdala valamennyi neuronkötegének meghatározott leágazásai vannak, a különféle idegi átvivőanyagokra beállt receptorokkal: az olyan biztonsági rendszerre emlékeztet, ahol az ügyeletes ugrásra kész, hogy azonnal telefonáljon a tűzoltóknak, a rendőrségnek és egy szomszédnak, ha vészjelzés fut be valahonnan.

Az amygdala különböző területei más és más információkat fogadnak. Az amygdala oldalsó magjába futnak be a nyúlványok a talamuszból, illetve a halló- és látókéregből. A szagok a szaglószerven keresztül az amygdala cortico-mediális területére érkeznek, az ízek és a zsigerek jelzései a központi területre. E jelek jóvoltából válhat az amygdala éber őrszemmé, amely figyelemmel kísér minden érzéki tapasztalatot.

Az amygdalából nyúlványok indulnak ki az agy valamennyi fő területére. A központi és középső területeitől összeköttetés van a hipotalamusz azon területeihez, ahol a szervezet vészhelyzetre reagáló anyaga, a kortikotropin-kibocsátó hormon (CRH) termelődik: ez indítja el a „harc vagy menekülés” reakciót egy sor más hormon áradatával. Az amygdala bazális területe ágazik a corpusz striatumhoz, s bekapcsolódik az agy mozgást szabályozó rendszerébe. A közeli központi magon keresztül pedig a vegetatív idegrendszernek jelez az amygdala a medullán keresztül, s szerteágazó reakciók egész sorát indítja el a szív- és érrendszerben, az izmokban, a bélben.

Az amygdala alsó-oldalsó területéről leágazások visznek a cingulate cortexhez és a „központi szürke” rostokhoz: ezek a sejtek szabályozzák a nagy vázizmokat. Ezektől a sejtektől acsarog a kutya, púpozza fel a hátát a macska, a felségterületére betolakodottat fenyegetve. Az embernél ugyanezek a pályák okozzák a hangszalagrögzítő izmok feszülését: így keletkezik a riadt, magas hang.

Az amygdalából a locus ceruleushoz is vezet pálya az agytörzsben: ez termeli a norepinefrint (amit „noradrenalin”-nak is neveznek), és szétszórja az agyban. A norepinefrin élénkíti az agyi területek általános reakciókészségét, érzékenyebbé teszi az érzékelőpályákat. A norepinefrin átitatja az agykérget, az agytörzset, magát a limbikus rendszert is, lényegében feszült állapotba hozza az agyat. Most már egy közönséges nyikorgás hallatán is megremegtet a félelem. E változások legtöbbjét nem érzékeljük tudatosan, tehát a félelem sem tudatosul.

De amint belénk hasít – vagyis felszínre tör az addig tudattalan szorongás –, az amygdala újabb szerteágazó reakciókat rendel el. Jelez az agytörzs sejtjeinek, hogy az arckifejezést riadtra formálják, feszültté, ugrásra késszé tegyenek, a levegőben megállítsák a fölösleges mozdulatokat, felpörgessék a szívritmust, megemeljék a vérnyomást, lelassítsák a légzést (megfigyelhetjük, hogy a ránk törő riadalom első pillanatában visszafojtjuk a lélegzetünket, hogy tisztábban halljuk a rémítő neszt). S ez csak egy a sok, gondosan összehangolt változásból, melyekkel az amygdala és a vele összeköttetésben álló területek az agyat válságos helyzetében igazgatják.

Mindeközben az amygdala a hozzá kapcsolódó hippokampusszal együttműködve utasítja a sejteket, hogy kulcsfontosságú idegi átvivőanyagokat bocsássanak ki, például megindítsák a dopamin ürítését, amelye a félelemforrásra – a furcsa zajra – összpontosítja a figelmet, és készenlétbe helyezi az izmokat a megfelelő reakcióra. Ugyanakkor az amygdala a látásért-figyelemért felelős érzékelőterületeknek is jelez, biztosítva, hogy a szem a vészhelyzetnek leginkább megfelelően irányuljon. A kéreg memóriarendszerei is átrendeződnek, hogy az érzelmi szükséghelyzetben leginkább érdekes tudás és emlék könnyen előhívható legyen, s elsőséget élvezzen adott pillanatban érdektelenebb gondolatmenetekkel szemben.

Ha ezek a jelzések megtörténtek, kiteljesedik a félelemreakció: az ember érezni kezdi a jellegzetes feszültséget a beleiben, egyre sebesebben zakatol a szív, a nyak és a váll izmai összerándulnak, vagy reszketnek a végtagok, földbe gyökerezik a láb, feszülten fülelünk további neszekre, és egymást kergetik a gondolataink, hogy miféle veszélyek leselkednek ránk, mit tehetünk ellenük. A teljes szekvencia – meglepetés, bizonytalanság, balsejtelem, félelem – bő egy másodperc alatt zajlik le.”

Hm.

Na, ugye, hogy!