Ábrándozás az élet megrontója(?)

Olyasmire jutottam, hogy nem hagyok magamnak időt sem élni, sem álmodozni.
És nagyon sok álmodozni és nagyon sok élnivalóm volna illetve van.
Nem nőttem ki még egészen a naiv gyermekkoromból a jámbor felnőttkoromba, sőt, és jelenleg úgy látom, túl sok minden van bennem, és még nem fogtam meg a kezem (ebben az átvitt értelemben főképp).
Most egyszerre szeretnék tenni és nem-tenni. Utóbbi alatt nem a semmittevést értem, hanem a nem-cselekvést. (Na, ez így rosszabbnak tűnik. De talán segít a kötőjel az értésben.)
Nagy a zűr (vagy nagy az űr?) nálam, bévül.
Most volt egy olyan élményem, hogy...
Kizökkentett a gondolkodásból, mármint életszerűbbé "szagosította" (levegősítette) egy kicsit.
Ki kell nőnöm a gyermeteg álmodozásokból... ugyanakkor ha nincsenek álmaim (átvitt értelemben legalább), alig-ha vonz valami az életben, magamtól magamig. (Jaj, de szép volt! Csak szokásosan fura.)
Ki kéne írnom.
De ha kiírom, ott tudom-e hagyni?
Vagy lehetséges az álmodozásokat magukban fejleszteni?
Lehet értelmessé tenni egy irracionális álmodozást?
Nem matematikai, tudományos, hanem gyakorlati, életszerű értelmességre gondolok. És nem kifejezetten avagy kzárólag egyszeri vagy többszöri illanó-libbenő ihletre. Hanem szép - és esetleg mégis: vissza-visszatérő -, kitartó "kidolgozásra".
Nem, nem szeretném, hogy az álmodozások miatt elreppenjen mellettem, tőlem a saját életem.
Nem is teszi, nem is hagyom, teszek érte.
De a zűrömet a magamévá kell tennem előbb.
(Hm.)

Az a saját tapasztalatom, hogy ha valamit leírok, többé - illetve rövid időn belül - ugyanaz nem foglalkoztat.
Ám az álmodozásaim már évek óta működnek velem... és ha kiírom is őket, ugyanúgy foglalkoztatni fognak, hosszú-hosszú évekig.
Ez a sajátjuk, a jellemzőjük.
Nemde?
De legalább tudom, hogy mit tudtam, tudnék, tudok, és mit tudhatok illetve tudhatnék még.

Hogy én ezzel most miért foglalkozom?