Én és a lelkivilág.
Kisebb koromban rendszeresen voltam templomban, anyámmal és bátyámmal. Apám, bár a maga korában volt elsőáldozó, bérmálták is, sőt, ministrált is, az elmúlt évtizedek alatt behúzódott a maga világába.
Számomra a templom nem kötelező ácsingózás, hanem szép hagyomány, rendes szokás lett. Nem lettem ájtatos manó. Mint már írtam, jócskán csupán "vasárnapi keresztény" vagyok.
Engem nem érint külön a teológia, a pap, a templom, a liturgia, az énekek, a zene, az emberek, a szentírás, a szenthagyomány, az ünnepek, ... Én mindent magamnak élem meg. Esztétikus-etikus-játékos lélek vagyok. Ha nem értem a papot, ha nem tud aktuálisan nekem-is-szólni, akkor nem értem, és nem tud aktuálisan nekem-is-szólni. Akkor ájtatoskodhatnak körülöttem, lehet bármi szép vagy jó vagy helyes egészen külön, magában - ha valami zavar engem, akkor zavar, és azt nem tudom eltussolni magamban, magamtól, magamnak sem.
Igen, elsőáldozó is voltam, és bérmálkoztam is. És vasárnaponként (nem erőltetetten, nem feltétlenül mindig) járok templomba. De a magam kedvéért, a magam kedvéből, a magam lelkéből. Nem a pap, a liturgia, a mise, a szentírás, az evangélium, stb. miatt. Hanem az egész miatt, együtt - amit NEKEM jelent. Mindig, és mindig aktuálisan.
Ha jól vagyok magammal, magamhoz, magamban, ... előtte és jól vagyok ahhoz is, hogy elmenjek, akkor legtöbbször képes hozzám(-is) szólni az adott mise, akár csak egy mondata is. De ez nem feltétlen, nem általános, nem kötelező.
Ritkán, nagyon ritkán gyónok. A lelkiismeretem attól függetlenül is állandóan "monitoroz" és igen hatékony. (:-)) Mivel ritkán gyónok, vagyok olyan tisztességes - ha ezt annak lehet nevezni -, hogy még sokkal-sokkal ritkábban járulok magamhoz venni a szentelt ostyát.
Én eddig éveken, majd' évtizedeken keresztül magamban megoldottam vagy megpróbáltam megoldani minden gondomat, megbeszéltem, vagy igyekeztem megbeszélni mindent magammal, ... általában nem volt gondom ebben, ezzel, ettől, ezért, ezáltal, ...satöbbi.
Nem, én nem római katolikus, nem keresztény, nem templombajáró, ... én én vagyok, én, én, én. Az(t), hogy ez az én magán belül még mi minden - az más dolog, más kérdés, más ügy, szerintem. Ha római katolikusnak hiszem magam, akkor annak hiszem magam. És annak hiszem magam. Ha én magyarnak vallom magam, akkor annak vallom magam. És annak vallom magam. Ha embernek tartom magam, akkor annak tartom magam. És annak tartom magam.
És mindez így van, jól.
Nem "rómaikatolikuskodom", nem "magyarkodom", nem "emberkedem", satöbbi.
Annak hiszem, vallom, tartom, stb. magam, és úgy élek, és kész.
Hogy mi mutatkozik meg mindebből, belőlem, tőlem?
Az, ami.
Ki-ki döntse el maga.
Ha valamit magam számára elfogadhatónak tartok, valamennyire és valamiért is, akkor annak tartom magam számára azt.
És igyekszem mindenben megtalálni az értelmet, az értelmét, a szépségét, a helyességét, a jóságát.
Ilyen vagyok.
Ilyen...is.
Akárki.
Én.
(;-))
