Ilyen lassú, lusta, lóaltató november 1-jém nem volt talán még soha. 8-kor ébredtem (nem 5-kor, mint szoktam), és még jó ideig feküdtem az ágyamban. Felcsörögtek hozzám (telefonon), vagyis legalábbis a reggelihez "kellett" járulnom.

Napközben anyám és én elindultunk a budafoki temetőbe, anyám anyjának - és az ő néhány rokonának - sírjához. Ahová mindig is a leginkább és leggyakrabban. Bátyám a "Gyere, Gergő, indulhatunk!"-ra feléledt, megkérdezte, hova megyünk, és már kelt is fel, és jött velünk.
Útközben anyám természetesen folyamatosan figyelemmel kísérte, (a)hogy vezetek, még a beparkolást is.
Lehet, sírni tudtam volna magamban, hogy "megint" egy "kedves, kellemes kellék" vagyok ezen a napon anyám(ék) körül.
Anyám aztán tucatnyi teamécsest, féltucatnyi egyéb mécsest és -gyertyát elhelyezett a valaki által  már előzőleg is kissé rendbetett síron, és a "maradékot" apámnak hagyományozta, szavai szerint.
Én tehát kimehettem volna később bármikor bármelyik sírhoz, bármelyik temetőbe - üres kézzel, és úgy, hogy "na, itt is voltam"-érzésem lehetett volna.
Ez kissé elrontotta a kedvemet.

Otthon pedig, talán épp arcot mostam, amikor apám benyitott a fürdőszobába, és arról kezdett beszélni, hogy holnap temető... Mondtam neki, hogy nekem holnap már nincs "munkaszünet", és hogy szívesen körbejárnám én akár ma is az összes rokonaim sírját, csupán nincs hozzá pénzem (körbeutazni a fél országot (is))...
...Ebből arra következtetett - ahogy ki is fejezte félhangosan -, hogy "jó, [tehát] téged [Gergőt] nem érdekelnek az apai rokonaid, és én [apám] sem".

Hüh.

Bár a temetőből elfele még eszemben volt, hogy még egyszer, egyedül, elindulok legalább a Budapesten eltemetett rokonaim sírját meglátogatni... de aztán talán nem is tartottam elég érdemleges gondolatnak, sem elég értelmesen megvalósíthatónak (a fentiek után), ... (vagyis a kedvem elment, valószínűleg)...
...és apám is kezembe nyomatott egy hivatalos elintézendőt (ünnepnapon, ja).

Hah.