"Amikor igazgatói beosztásából elbocsátották - amit nem kedvelt igazán, így tudattalanul szabotálta -, egyik páciensem egy sivatagi kaktuszról álmodott. "Én vagyok a kaktusz - elemezte az álmát -, akit a termékeny földből átültettek a zord természetbe, ahol nagyon kevés táplálékból kell életben maradni." Tökéletesen egyetértettem a magyarázatával, de tőle eltérően egyáltalán nem éreztem szánalmat iránta. Kétségkívül volt ok az aggodalomra - el kellett tartania a családját, és aligha talált ilyen magas beosztást egy másik vállalatnál -, ám a kaktusz sokkal összetettebb jelkép volt nekem. A páciens másokat büntetett az önsajnálatával, mintha azt mondta volna: "Maga mint tölgyfa, sosem fogja megérteni, milyen kaktusznak lenni". Az igazság az, hogy a kaktusz meglehetősen kellemetlen túlélő.
Ezt meg is mondtam neki, annak ellenére, hogy a munka elvesztése miatti depressziója és aggodalma őszinte volt. Tapasztalatom szerint akkor lehet a leginkább az önpusztító férfiak lelkére beszélni, amikor maguk alatt vannak - mert egyébként egyszerűen nem hallgatnak senkire. A nyílt beszéd ráadásul a hősies férfiasságról alkotott képüket szólítja meg. Különös, de a legérzékenyebb pillanatban érkező kritika a támogatás egyik leghatékonyabb formája - mintha azt üzenné: "Tudom, hogy erős vagy, és kibírod". És amikor teljesen letörtek, kikészültek, és nem maradt semmi illúziójuk, váratlanul erőre kapnak, ha azt hallják, nem áldozatok, hanem balfékek: ha a pusztulásukat maguknak köszönhetik, akkor talán a feltámadás is tőlük függ."
(a kaktusz - 1.)
2007.12.11. 18:18 Rege Ata
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://regeata.blog.hu/api/trackback/id/tr566254667
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
