"Valóban évek kellenek ahhoz, hogy az önpusztító férfi "megokosodjon"? Sajnos néha igen - mert kemény lecke, és csak a saját kárunkon lehet megtanulni. Mindezek ellenére legalább két dolgot tehetünk, amivel elkerülhetjük, hogy szeretteink önpusztító hajlamára játsszunk. Az első végtelenül bonyolult, mivel tétlennek kell maradni. Ez különösen nehéz azon válságok alkalmával, melyeket meglehetős rendszerességgel idéz elő az önpusztító férfi. Ezért amikor azon gondolkoztam, mit tanácsolhatnék az önpusztítással küszködő férfi olvasóknak, eljátszottam a gondolattal, milyen lenne teleírni egy egész oldalt a következő mondattal: NEM TEHETEK SEMMIT AZ ÖNPUSZTÍTÓ EMBERÉTRT; NEM TEHETEK SEMMIT AZ ÖNPUSZTÍTÓ EMBERÉRT; NEM TEHETEK SEMMIT AZ ÖNPUSZTÍTÓ EMBERÉTRT; NEM TEHETEK SEMMIT AZ ÖNPUSZTÍTÓ EMBERÉRT; NEM TEHETEK SEMMIT AZ ÖNPUSZTÍTÓ EMBERÉTRT; NEM TEHETEK SEMMIT AZ ÖNPUSZTÍTÓ EMBERÉRT; ... emlékeztetőül magamnak és másoknak. Ehelyett mégis egy nagyobb író szavaival magyarázom meg mondandómat. Jöjjön újra Dosztojevszkij:
És honnan vették azok a bölcsek azt, hogy az embernek kell valamiféle normális, valamiféle erényes akarat? Miért képzelik okvetlenül azt, hogy az embernek feltétlenül kell az előnyt bölcsen szem előtt tartó akarat? Az embernek csupáncsak önálló akarat kell, bármibe kerül is, bármire vezet is.
Más szóval: az önpusztító cselekedettel a férfiak az intellektuális szabadságukat, de legalább a szabad választás lehetőségét igyekeznek megőrizni. Azaz minél erősebben hisszük mi, hogy az élet az egyetlen lehetőség, nekik annál inkább a halált kell választaniuk. Ha a segítségünk a választásukat akarná befolyásolni - ami így is van -, akkor el kell utasítaniuk. Ám ha nem mozdítjuk a kezünket - mintha valóban élet-halál kérdése lenne -, akkor hagyjuk, hogy ők döntsék el, segítenek-e magukon vagy sem, mert erre van a legnagyobb szükségük."
