"FATA SUNT LIBELLI"
A könyveknek megvan a maguk sorsa.
Meg a sorsnak is megvannak a maga könyvei.
Említést tettem nemrég egy könyvről a fülszövege kapcsán.
Íme, részlet a könyv bevezetéséből:
"[...] Alkoholistaként és szenvedélybetegként mindent felforgattam magam körül, miközben újabb és újabb társfüggőket gyártottam.
A társfüggőket amolyan szükséges rossznak tekintettem. Ellenségesek voltak, mindenbe beleszóltak, furmányosan fondorkodtak, nem beszéltek egyenesen, bűntudatot keltettek bennem, nehéz volt velük szót értenem, ha épp nem kekeckedtek, néha egészen gyűlöletes módon. Egyszóval útját állták, hogy igazándiból élvezni tudjam a szenvedélybetegségemet. Üvöltöztek velem, eldugták a piruláimat; fintorogtak, kiöntötték a szeszt a lefolyóba; megpróbáltak elvonszolni a drogoktól; egyre azt szajkózták, miért csinálom ezt velük; meg arról faggattak, mi a baj velem. És főként mindig készen álltak, hogy megmentsenek a magam kreálta katasztrófáktól. Az életemben megjelenő társfüggők nem értettek meg, s az értetlenség kölcsönös volt. Én sem értettem őket.
Első szakmai találkozásomra évekkel később, 1976-ban került sor a társfüggőkkel. Akkoriban már kémiai függőségben szenvedőknek nevezték a drogosokat és az alkoholistákat, számoltak a környezettel, családtagjaikkal és barátaikkal, belőlem meg gyógyuló drogos és alkoholista lett. Addigra tanácsadóként dolgoztam a kémiai függőség területén. Annak a hatalmas intézmény- és programhálózatnak voltam tehát a része, amely a gyógyulás felé terelgeti ezeket az embereket. Mivel nő vagyok, s a számba jövő "környezet" zömét nők teszik ki, továbbá mert én voltam a csapat legfiatalabb tagja, s munkatársaim szívesen rám hagyták ezt a munkát, a minneapolisi központ vezetője felkért, szervezzek önsegítő csoportokat a programba bevont drogfüggők feleségeinek.
Nem álltam készen erre a feladatra. A mai napig ellenségesnek, basáskodónak, fondorlatosnak, kertelőnek, bűntudatot keltőnek, a kákán is csomót kereső kekecnek tartom a társfüggőket. És ezzel még keveset mondtam.
A csoportomban olyan emberekkel találkoztam, akik az egész világot óhajtották megmenteni, ugyanakkor nem voltak hajlandók felelősséget vállalni a tulajdon életükért.
Olyan embereket láttam nap mint nap, akik folyvást csak adtak másoknak, elfogadni azonban nem tudtak. Ők addig adtak, amíg dühbe nem gurultak, ki nem merültek és tökéletesen ki nem ürültek belül. Olyanokat is láttam, akik az utolsó leheletükig csak adtak és adtak. Ismertem egy nőt, aki idő előtt megrokkant, és harminchárom évesen meghalt, mert olyan sokat adott és szenvedett. Öt gyermek anyja volt, és egy alkoholista felesége, aki harmadszor ült börtönben.
Olyan nőkkel dolgoztam, akik mindenkinek gondját viselték a környezetükben, rendkívül talpraesetten, ahhoz azonban nem volt elég erejük, hogy magukra is ügyeljenek.
Láttam embereket, akik árnyékai lettek régi önmaguknak, miközben értelmetlenül agyonhajszolták magukat. Láttam mártírokat, olyanokat, akik folyton tetszeni kívánnak másoknak, kétkedőket, zsarnokokat, hervadó vagy éppen görcsösen kapaszkodó növényi kacsokat, meg olyanokat, akik mintha H. Sackler drámájának, a The Great White Hope-nak a találó mondatát vették volna kölcsön: "Az elkámpicsorodott arc elárulja nyomorúságunkat".
A legtöbb társfüggő, akivel találkoztam, mániákusan másokkal foglalkzott. Ezek hosszan, kimerítő részletességgel sorolták függő társuk bűnlajstromát: mit gondolt és mit nem, mit érzett és mit nem, mit cselekedett és mit nem, mit mondott és mit nem. Ők aztán tudták, mit kell és mit nem szabad tennie a szerencsétlen szenvedélybetegnek. És egyre azon járt az eszük, miért nem teszi meg mégsem."
