"[...]   A zenei hallás témájából sok tapasztalatot gyűjtöttem a felnőttek között is. Kötetekbe írhatnám a zenéből kirekesztettek, a zene mellől elzavartak történeteit. Humorral fűszerezik meséiket az iskolai kórusból kitiltott szenvedélyes énekesek, a kegyelemosztályzatként a zeneszerzők életét eldarálók, a dallam nélkül, szótagokkal szavalva szolmizálók... De a lelkük sebe vérezget.
   Szerencse, hogy a zenéhez fűződő érzelmek intenzitása, lélek-tápláló ereje nem függ a hallás képzettségétől. Szenvedélyes koncerthallgatók teremnek csoda folytán, megjósolhatatlanul.
   Különös élményből fakadt fel a zene-gyönyörűség egy krétai kurzusunk hallgatójánál. Feltűnt a páratlan műismerete, bőséggel sorolta a lemezeket, előadóikat, szenvedélyes gyűjtő volt. Hogyan kezdte? "Huszonötéves koromig nem érdekelt a klasszikus zene. Semmiféle zene. Egy álmos estémen csodálatos zenét hallottam. Magam ültem a rádió előtt. Odaragadtam, nem tudtam mozdulni, elzsibbadtak a lábaim. A végén azt mondták, ez Mahler-szimfónia volt. Ki az a Mahler? Mi az, hogy szimfónia? Innen kezdődött. Lemezjátszót vettem és lemezeket, lemezeket. Fakereskedő vagyok, nincs közöm a pedagógiához. Azért jöttem ide, mert a zene fontos nekem. Talán a legfontosabb. Nem akarom, hogy elrontsák bennem."
   Erre emlékezve gyakran megkérdezek embereket: Melyik a legelső zenéje? Van-e emlékében mindennél fontosabb? Minap egy sokszor 6-os taxisofőr állította meg a mérőóráját a házunk előtt, és ott ültünk a kofferjeim között még sokáig. Hosszabb kurzusról tértem haza, éjszakai zötykölődésből és ő - meglett, bajuszos férfi - Beethoven hatodik szimfóniáját emlegette. "A kilencedik is szép, de nekem a hatodik kell. Elfáradok, éjszakás vagyok, kimerülök, félreállok egy kicsit, és magamban hallgatom. Úgy emlékszem rá, a fejemben van. Kipihenem magam, észhez térek. Visszakapom az erőmet. Mintha madarak énekelnének."
   Letette koffereimet az ajtó elé, elmosolyodott: "Sajnos - mondta - énekelni nem tudok. Botfülem van."[...]"