"Azt gondoltam, hogy anyám a párnáját harapdálva kiabál, mert egyetlen szavát sem tudtam kivenni. Apám könyörgött neki. De vajon miért? Egyértelműen esedezett valamiért. Kérlelte, hogy ne legyen öngyilkos? Vagy azt ismételgette: Ne hagyj el!?
Hallottam, hogy anyám tele szájjal mond valamit. Aztán fuldokolva köhog, és köpköd.
- Te szemét ribanc - mondta apám gyűlölködve, gonoszul. Sokkoló volt hallani. Mintha a fülemhez emeltem volna egy kagylót, hogy meghallgassam az óceán hangját, erre a hullám ok zúgása helyett valami beleharapott volna a fülembe:
Anyám zokogott.
- John, kérlek! Kérlek, engedj el!
Apám hirtelen kiabálni kezdett.
- Azt akartad, hogy öljem meg a kutyát, megtettem! A franc essen beléd, hogy még ilyenkor sem vagy képes egy kicsit hálás lenni!"
Anyám bugyborékolva zokogott, aztán kétségbeesetten felnyögött.
- John, kérlek - könyörgött.
Hallottam, hogy megreccsen az ágy, majd eszelős, ütemes nyikorgás hallatszott, sírtak az ágy rugói. Anyám tompán zokogott. Apám fojtott hangon szitkozódott: "Kurva. Ribanc. Lotyó."
Visszasettenkedtem a szobámba. Hányingerem lett a szeretkezésük hangjától. Apám megtette a kutyával, amit anyám kívánt, és most cserébe szexet akart. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez történik. Akaratom ellenére az a hányingerkeltő gondolat fészkelte be magát a fejembe, hgoy a saját fogantatásom éjjelét sikerült kihallgatnom.
A szobámba menet elsétáltam a konyhaajtó előtt, és láttam, hogy a nyakörv még mindig ott hever az asztalon.
Mi történt velünk?"
(In: Augusten Burroughs: Farkas az asztalnál)