Rájöttem, hogy sosem, vagy legalábbis szinte és majdnem és tulajdonképpen sosem - gondolkodtam TÚL sokat.
Sok mindent szükséges és érdemes volt úgymond bepótolnom, és legalább-is pótlólagosan megélnem. Ha csak másodlagosan vagy másként is, mint mások.
Elméletben már nagyon-nagyon sokat tudok - a gyakorlatból is.
Hiányzott az apa, aki jelen van, ahogy szükséges és érdemes, és tanúsítja, bizonyítja, igazolja, bemutatja, hogy a világ milyen veszélyes és milyen biztonságos is bír len
Volt és van apám, csupán aligha volt jelen éveken keresztül a maga testi-lelki-szellemi és mentális valós korpuszával az életemben, emlékeim szerint.
Igaz, anyám sem "volt" szent. Fura, de épp akkor rongyolt bele egy "idegen helyzet" (lásd: szeparációs szorongás, idegen helyzet kísérlet, stb.) az életembe, amikor fejlődés-lélektanilag épp a bizalmat tanultam volna meg és ki egészen.
Ilyen jó "indulással" egész jól és sokáig jutottam. Nemde?
Most azonban ellég sok és egyre több "minden-féle" fenyeget, hogy mindazt a sok szép elvi tapasztalatot élvi, vagyishogy gyakorlati tapasztalássá volna érdemes váltanom.
Hű, de sok minden forog most fennen és kockán meg alant!
És egészen komolyan.
Egészen-egészen komolyan.
Ha én azt mind leírnám ide, betelne a blogom archívuma e hónapra.
De - jó!
